Ő menne, mi marasztaljuk. Észrevétlenül. Azzal, hogy túl kényelmessé tesszük az életét, hogy azt üzenjük neki, a világ veszélyes, kapaszkodjunk csak össze. Sok fiatal, ha el is megy, mégsem szakad el annyira, hogy képes legyen erős szövetségre lépni egy másik emberrel. Manapság a családok talán legnagyobb krízise a leválás.

– Úgy szeretném, ha a fiam önállóbb lenne! – sóhajtja egy asszony a barátnőjének, és hosszasan ecseteli, hogy harmincesztendős fia még otthon lakik vele. – Noszogatom, hogy menjen, ismerkedjen, de hiába. A munkahelyén is leragadt, nincs benne ambíció. Csoda, hogy én veszem az ingeit? Megyek is, mert a kínaiban láttam olyan alsónadrágot, amilyet szeret!
Nem egyedi eset, mindannyian ismerünk hasonlót, és ismerjük a kapunyitási pánik meg a mamahotel kifejezéseket is. Ismerjük, mégsem tudunk hozzászokni, és aggódunk azokért a fiatalokért, akik nem tudnak leválni a szüleikről.
– Leválásnak azt nevezzük, amikor valaki önálló egzisztenciát tud teremteni, saját célokat tűz ki, és azok megvalósításához megvannak a szükséges eszközei – kezdi dr. Kulcsár Éva klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. – Nagyon fontos tudni, hogy ez elsősorban érzelmi kérdés. Aki levált, az már nem függ, nincs egy másik ember mágneses erőterében. A túlzott szorosság nehezíti a leválást, de a haragos, rossz kapcsolat is. Mindkét szélsőséges érzelem erősen köt, illetve blokkol.