Szerelmesnek lenni valószínűleg életünk leggyönyörtelibb érzése. Nagy magasságok és hatalmas mélységek váltják egymást ilyenkor a lelkünkben. Mert a szerelem, akár egy vihar, megragad, és egész máshol tesz le bennünket, mint ahol eddig voltunk. De vajon mindenki képes arra, hogy átélje ezt az érzést? Vagy vannak olyanok, akik inkább nem kockáztatják meg, hogy elhomályosítsa a tekintetüket az a bizonyos rózsaszín szemüveg?
Talán emlékeznek a Szentivánéji álom jelenetére, amikor Puck, a manó varázscseppeket cseppent Titánia, a tündérkirálynő szemére, aki így szeret bele az első lénybe, akit megpillant ébredés után. Ez az első lény nem lesz más, mint Zuboly, akire Puck féktelen jókedvében szamárfejet illesztett. Shakespeare így csúfolja ki a szerelmesek vakságát, akik azt sem látják, ami a szemük előtt van. Sokszor érezhetjük ezt magunk is, ha évek múltán egy-egy régi szerelmünkre visszatekintünk, rácsodálkozhatunk, hová tettük a józan eszünket, és tényleg, miféle varázsital lehetett az, ami ennyire megfosztott az ítélőképességünktől.
