Lehet lapos, készítik gömbölyűre, hosszúkásra, van, ahol fonják, máshol tekerik. Sütik búzából, rozsból, kukoricalisztből, de édesburgonyából is. Kenyeret már a kőkorszakban is ettek az emberek, és ma sem vagyunk meg nélküle.

Az emberiség fejlődése során több évezred alatt alakult ki a mai értelemben vett kenyér. Eleinte gabonamagvakat zúztak porrá, beáztatták, majd megfőzték őket. A kása az idők során egyre keményebbé, majd szép lassan tésztává vált. Rájöttek, ha a tésztát szárítják vagy megsütik, emészthetőbb, ízletesebb lesz.
Ahhoz azonban, hogy a kásából kenyér legyen, meg kellett tanulni kemencét építeni. Athénban az i. e. 5. században már jól szervezett pékségek működtek, míg Rómában még csak háznál sütöttek. Évszázadokba telt, míg a lepényből – valószínűleg spontán tésztaerjedéssel – a maihoz hasonló, lazább szerkezetű, jobb ízű kenyér vált. A búza héjrészeinek kiszitálása a régi időkben fényűzésnek számított, hiszen a korpa is szaporította a kenyeret.
A muszlimok számára a középkorban a rizsnél fontosabb volt a kenyér. Szinte minden fogáshoz kínálták, több tucat fajtáját ismerték: a papírvékony lepényt, a ropogós kekszet, a hatalmas, kerek, lágy cipót.