Őzek, szarvasok, hullámzó rétek és hívogató, fehérre meszelt házikók. Az őrségi falu lakói vendek, szlovén kisebbség. Összetartó népek, igazi ritkaság – írta róluk egy rajongójuk levélben. Legutóbb is mit találtak ki? Kertmozival szórakoztatják magukat a nyári estéken. Gondoltam, ezt a csodát megnézem.
Már négy órája autózunk Budapestről fotós kollégámmal, mire végre bekanyarodunk az őrségi dombok közé. Tíz kilométerre vagyunk Szentgotthárdtól, az osztrák–szlovén–magyar határ találkozásánál, ahová a szocializmus idején évtizedeken át csak külön engedéllyel lehetett belépni. Mitikus, elzárt hely, szinte érintetlen. Leginkább Svájchoz hasonlít, csak hiányoznak a horizonton az égig érő hegyek. Amerre a szem ellát, szórványfalvak. Hófehér, muskátlis házak két-három kilométeres távolságra egymástól, a kertek végében erdő, benne vadcsapások. Vágni lehet a csendet. Kétségkívül romantikus, de postásnak semmi pénzért nem szegődnék el ide. Hacsak… Szemből valaki kerékpáron közeledik.
– Merre találjuk a Kétvölgy Vendégházat?– szegezem neki a kérdést.
– Arra! – mutat a férfi a településtáblán túlra. – Itt a főúton egyenesen, aztán fel a dombra. A falu legrégebbi háza.
Meglátni és megszeretni
A vendégház igazi kuriózum. Régebbi szárnya boronaház, a Vendvidék jellegzetes stílusában épült: óriási, megfeketedett gerendák, fala tapasztott, apró ablakaiban muskátli virít.
– A zsúpfedelet júniusban cseréltettük – követi pillantásomat az elém igyekvő házigazda, Koledits Ferenc. – Nézze a kéményt, a 18. században még fából építették őket. Ritkaság.
Valóban nem láttam még ilyet, ahogy olyat se, hogy egy vendégház egyúttal falumúzeumként is üzemeljen. A régi parasztház két ajtaja a döngölt padlós tisztaszobába és a régi, füstös konyhába vezet. Bennük költői rendetlenségben a kor tipikus használati eszközei és természetesen a kemence. Az új szárnyat a gazdasági épületek helyére emelték az előző lakók, vigyázva, hogy se méretében, se stílusában ne távolodjon el az eredeti háztól. Körülötte az udvar gyepe harsogó zöld, a sok esőnek és Ferenc fűnyíró gépének köszönhetően.
Bent a feleség, Gabi vár, gőzölgő gombalevessel és ínycsiklandó tejfölös paprikással. Gyorsan felvisszük a szobánkba a táskánkat, és nekiülünk az ebédnek. Ők közben apróra elsorolják a történetüket:
– 2001-ben vetődtünk el ide, egy kirándulás alkalmával – meséli a háziasszony. – Szombathelyiek vagyunk, addigra már kirepültek a gyerekeink, gondoltuk, keresünk magunknak valami elfoglaltságot arra az időre, amikor nyugdíjba vonulunk. Amikor megláttuk ezt a házat, megdobbant a szívünk. Pont ilyenről álmodtunk! Megvettük, a műemlék házat rengeteg munkával felújítottuk, a vendégházat pedig a falusi turizmus keretében működtetjük. Mióta nyugdíjasok lettünk, tavasztól őszig itt vagyunk. Négy szobát kiadunk, és finom házi reggelit szolgálunk fel a vendégeinknek, akik közül néhányan évről évre visszajárnak. Azóta négy unokánk született, a kertben a férjem játszóteret rendezett be nekik – mosolyodik el –, van Réka-lak, Máté-forrás, Barna- és Borka-magasles. Errefelé nincsenek kerítések, szabadon szaladgálhatnak a gyerekek.
