A pletyka társadalmi megítélése meglehetősen negatív, pedig nagyon fontos társas funkciója van, sőt, történelmi példát is találhatunk arra, hogyan vetették be totalitárius rendszerek megfékezésére. Yuval Noah Harari izraeli történész Sapiens – Az emberiség rövid története című könyvében pedig egyenesen azt írja, hogy amíg a tűz veszedelmessé, a mezőgazdaság még éhesebbé, addig a pletyka együttműködővé tett bennünket. A történész szerint a „pletyka”, a történetmesélés és a mítoszteremtés – azaz a nem jelenlévőről, a nem létezőről folyó beszélgetés – volt boldogulásunk egyik záloga: a mítoszok formálták a családokat közösségekké, a túléléshez szükséges információkat pedig a pletyka adta át. (A történetmesélés fontosságáról erről a cikkben írtunk bővebben – a szerk.)
A közvélekedés ennek ellenére ma is inkább az idősebbek szokásának, ezen belül is a női intrikák alapjaként tartja számon a pletykát, gondoljunk csak a „pletykás vénasszony” típusú kifejezésekre. Ezt a feltételezést kérdőjelezi meg egy 2019-es kutatás, melyben férfiak és nők, különböző társadalmi hátterű és különböző korú alanyok pletykálkodási szokásait vetették górcső alá. Ebből kiderül, hogy a nőknél csak egy bizonyos életszakaszban jelentős ez a szokás, mégpedig a párválasztás időszakában, a 17-30 éves korosztályra jellemző, és alapvetően a kiszemelt illető a tárgya. Ezzel szemben a férfiak életkortól és életszakasztól függetlenül akár napi három órát is képesek pletykálkodással tölteni. Kiderült az is, hogy a fiatalabbak a legpletykásabbak minden korosztály közül, és a szegényebbek nem pletykálnak többet, mint a jobb módúak.
Pletyka vagy rágalom?
A másik lejáratását, ellehetetlenítését, közösségen belüli megbélyegzését célzó pletykálkodás a szakértők szerint tulajdonképpen nem is tekinthető pletykának, mivel az tudatos, előre megfontolt stratégia része, amelyet abból a célból vetnek be, hogy a rágalomhadjárat kiszemeltjét ellehetetlenítse.
A pletyka pedig voltaképp nem más, mint beszéd valaki olyanról, aki fizikailag éppen nincsen jelen közöttünk, de a közösségünk tagja – ilyenformán tehát a csoportot összetartó funkciója is lehet.
Elnyomó, bántalmazó személyek közötti viszonyban, vagy elnyomó, korrupt hatalmi hálózatokban pedig, ha lehet, még ennél is fontosabb célja lehet a pletykának, az információk és a minket ért atrocitások továbbadásának közvetlen környezetünk számára: az elnyomás elleni lázadás egyik eszköze lehet. A megfélemlítéssel szemben alkalmazott kissé kockázatos, tudatos cselekvés nem veszélytelen ugyan, de sokkal kevésbé veszélyes, mint a nyilvános szembehelyezkedés vagy véleményformálás.
A pletyka, mint túlélési stratégia
Ezt a lehetőséget látták meg a második világháború után a kelet-német evangélikus egyház püspökei, amikor a kommunista államhatalom egyházat behálózó szándékával és törekvéseivel szemben voltaképp pletykálkodásra kérték lelkészeiket. Miután ugyanis az egyházvezetés értesült arról, hogy nagy valószínűséggel elkezdődnek a majd a beszervezések – vélhetőleg még a német evangélikus egyház második világháborút megelőző, a hitleri nemzetiszocializmus építésében vállalt szerepének közelsége és nyomasztó öröksége miatt is – a püspökök felkészítették lelkészeket és a gyülekezeteket: számítsanak rá, hogy meg fogja őket keresni egy beszervezést végző tiszt és adtak egy javaslatcsomagot, hogyan védekezhetnek ellene. Nem teljesen kockázatmentes, de nem is túl veszélyes eszközöket javasoltak számukra.
Az egyik az volt, hogy ha bekopogtat a lelkészi hivatal kapuján a behálózást végző tiszt vagy ha bárki megkeresi őket az állambiztonságtól, semmiképpen ne maradjanak vele kettesben. Mindig legyen a lelkészi hivatalban más is, kínálják hellyel ott, ahol mások is tartózkodhatnak vagy a titkárnőt, ügyintézőt kérjék meg, hogy csatlakozzon hozzájuk egy kávéra. Hívja ki a tisztet a konyhába, ahol a konyhai személyzet tevékenykedik, tehát mindig legyen fültanú. A második lépés az volt, hogy ne nyilvánosan, írásba adva – a gyülekezeti újságban kinyomtatva például – de szóban mindenképp számoljanak be közvetlen környezetüknek, kollégáiknak, családjuknak, beosztottaiknak és feletteseiknek arról, hogy megtörtént a megkeresés, a beszervezési kísérlet és hogy ott mi hangzott el. Adjanak teret ennek az információnak szóban azok között, akikkel napi kapcsolatban vannak. Magyarul pletykáljanak. Emellett a hivatalos egyházi rendelkezések, jogszabályok is kifejezetten tiltották a konspirált (titkos) együttműködést a Stasival. Tehát aki az NDK-ban evangélikus lelkészként ügynöki tevékenységet végzett, az (egyházi) hivatali vétséget követett el.
A stratégia eredményesnek bizonyult, a számok magukért beszélnek: a német evangélikus lelkészi kar alig néhány százalékát tudta a kommunista államhatalom beszervezni, az NDK-ban két beszervezett püspökről tudhatunk hat tartományi egyházban. A legtöbb tartományi egyházban egyetlen egy egyházi vezetőt sem sikerült beszervezni a Stasinak – volt, ahol csak a takarítónőt sikerült megnyerni, így szó szerint csak a kukából tudtak tájékozódni – állítja Kertész Botond történész.
A hazai beszervezésekkel kapcsolatos források ugyan hiányosak, de a lelkészek között ez az arány 5-10%-os lehetett. A nagy különbség nem is a mennyiségben mutatkozik meg a történész szerint, hanem a „minőségben”: vélhetően a korszak legtöbb egyházi elöljáróját, püspökét beszervezték. A sajtó képviselői és a teológiai tanárok között is alig találunk olyat, aki nem volt érintett.
Neked is jót tesz
De a pletykálkodás nem csak, mint a közösségi ellenállás egyik formája lehet hatékony eszköz, de egyéni szinten is jót tesz – derült ki Meagan Robbins, a kaliforniai egyetem pszichológus professzorának már említett kutatásából. Robbins azt találta, hogy az emberek egy nap átlagosan 52 percet pletykálkodnak, és hogy az összes pletyka tartalma csak 15 százalékban negatív.
Ez a kutatás leszámol azzal a sztereotípiával is, miszerint a pletykálkodás hátsó szándék által vezérelt szokás lenne és, hogy csak lejáratás lenne a célja. Valójában a mindennapi életünk fontos része, funkcióját tekintve pedig olyasvalakiről szóló beszédet jelenti, aki fizikailag éppen nincsen jelen közöttünk. Ez a kutatás azzal a sztereotípiával is leszámol, hogy a nők sokkal pletykásabbak vagy pletyózási szokásukat tekintve rosszindulatúbbak lennének a férfiaknál, sőt, épp ellenkező eredményre jutottak:
habár mennyiségileg valamivel többet pletykálnak a nők, ezek a társalgások sokkal semlegesebbek, mint a férfipletykák.
Egyébként ők sem pletykálnak keveset: a vizsgálatban részt vevő férfiak napi 52 percet szenteltek ennek a tevékenységnek. A Robbins-féle kutatásból nem csak a nemek közötti sztereotípiákkal kapcsolatban derültek ki érdekes eredmények, de az iskolázottsággal és az anyagi háttérrel kapcsolatban is: a szegényebbek ugyanis nem pletykálnak többet mint a jobb módúak. Azt azonban egyértelműen kimutatták, hogy minden csoport közül a fiatalok pletykálnak a legtöbbet és a legnegatívabban.
Miért nem pletykál a pletykalap?
Ami a bulvársajtó pletykáit illeti, az a szakértők szerint valójában nem felel meg a pletyka kívánalmainak, hiszen annak a mai, digitalizált világban is a kisközösség és az élőbeszéd a közege. Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus, A pletyka természete című könyv szerzője egy korábban adott interjúban ezzel kapcsolatban azt mondta: „nem lett jellemző, hogy a pletyka az élőbeszédből átköltözzön a digitális térbe – ennek egyik oka a bizalom hiánya, a másik, hogy aki a pletykát mondja, az látni szeretné, hogy aki hallgatja, milyen arcot vág, mennyire lepődik meg, mennyire hitetlenkedik.” Az álhírek természetrajza is érdekes lehet a pletyka szempontjából, ezek azonban inkább a rágalom jegyeit hordozzák, hiszen előre meghatározott cél, sokszor karaktergyilkosság érdekében, befolyásolható embertömegeket próbálnak szándékuknak megfelelő irányba terelni vagy megfélemlíteni. A félelemmel teli közeg pedig nem kedvez a pletykának, sőt, épp ellenkezőleg: akadályozza az információk szabad áramlását és rágalomra cseréli a kisközösségek egészséges működéséhez szükséges és azok természetes velejárójaként jelen lévő pletykát is.
(Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu)
