Ha valaki megállít minket az utcán, hogy útbaigazítást kérjen, valószínűleg olyasmiket fogunk mondani, hogy menjen egyenesen, aztán forduljon balra, a következő sarkon jobbra, és így tovább. Jobb és bal, ezeket a kifejezéseket biztosan használni fogjuk, és az esetek zömében azt értjük alatta, hogy az illető arccal előre, magához képest jobbra vagy balra forduljon. A kutatók ezt egocentrikus tájolásnak nevezik, ha azt kategorizálják, hogyan írjuk le a világot magunk körül.
Vannak ugyanis olyan népek Ausztráliától Indonézián át Mexikóig, amik nem így tesznek, hanem az égtájakra hivatkoznak. Ha megkérdezünk mondjuk egy átlag magyart, hogy hol áll a barátja, azt mondja, „A barátom tőlem balra áll”, de egy ausztrál thaayorre például azt fogja válaszolni, hogy „A barátom tőlem keletre áll” vagy máskor esetleg:
Az a szendvics ott északnyugatra elég jól néz ki.
Lera Boroditsky, az észlelés és a nyelv kapcsolatával foglalkozó kutatópszichológus szerint arra egy ötéves ausztrál őslakos is képes, hogy behunyt szemmel mutasson bármilyen égtáj felé, amit kérnek tőle. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a vándormadarak, hanem az ember is tud az égtájak szerint, azaz geocentrikusan tájékozódni, mindez csupán kultúra és szocializáció kérdése. És a nyelvé. A thaayorrék nyelvében ugyanis 16 szó van az égtájakra, de nem használják azt, hogy jobb és bal.
A tudósok, filozófusok, művészek évezredek óta keresik a választ, hogy vajon hogyan kapcsolódik a nyelvünk a gondolkodásunkhoz? Az, hogy milyen kultúrában, milyen körülmények között élünk, elég látványosan hat arra, hogy hogyan használjuk a nyelvet. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire befolyásolta a nyelvünket például a digitalizáció, mennyi új szó, fogalom, képzet, metafora jelent meg vele a magyarban is. Na, de visszafelé? Lehetséges-e, hogy a nyelv, amit beszélünk, hat arra, ahogyan gondolkodunk? Ha igen, milyen mértékben?
Nő vagy férfi az a híd?
Vegyük például azokat a nyelveket, ahol létezik a grammatikai nem, azaz, hogy egy főnév hímnemű vagy nőnemű (esetleg semleges) is lehet: ilyen például a német, a spanyol, az olasz, a francia. Amikor 2004-ben felavatták a Viaduct de Millau nevű hidat, a francia sajtóban nem győzték dicsérni a „hatalmas” „beton óriást”. A németek viszont a híd „eleganciáját” magasztalták, hogy milyen „kecses” és „lélegzetelállító”. Hogy miért használtak a két nyelvben ennyire eltérő hangulatú jelzőket? Boroditsky szerint a válasz maga a nyelv. A franciában a ‘pont’ szó hímnemű, míg a német ‘Brücke’ nőnemű. A franciák számára tehát a híd férfiasan hatalmas és hosszú volt, a németeknek pedig nőiesen kecses és finom. Boroditsky az elmélete bizonyítására egy kutatás során német és spanyol anyanyelvű embereknek mutatott képeket erről a hídról. A németek továbbra is olyan szavakat használtak, hogy „békés”, „gyönyörű” és „törékeny”. A hídra hímneműként gondoló spanyolok viszont a franciákhoz hasonlóan „erősnek”, „masszívnak” találtak. És a sor nem áll meg itt. A művészetekben például a napot, a holdat, a győzelmet vagy a halált 85 százalékban annak megfelelően ábrázolták férfinak vagy nőnek, ahogy az adott nyelvben a grammatikai nem predesztinálta, írja a Nyelv és Tudomány.
A grammatikai nemekkel kapcsolatban az is visszatérő kérdés, hogy a használatuk vajon befolyásolja-e a nemek egyenlőségét vagy egyenlőtlenségét a társadalomban. A 2011-ben publikált tanulmányukhoz Jennifer L. Prewitt-Freilino pszichológus és kutatótársai 111 ország adataival vetették össze az ott beszélt nyelvet aszerint, hogy abban
- vannak grammatikai nemek, és annak is nemet adnak, aminek az életben nincs – például egy hídnak (ilyen a német, olasz, francia, spanyol stb);
- vannak, de csak a természetes nemeket jelölik, például személyekre használják (mint az angol férfi-női személyes névmásokat);
- egyáltalán nincsenek (pl. ha a magyarban azt mondjuk, hogy ‘ő’, abból még nem derül ki, hogy az illető férfi vagy nő).
A kutatók azt találták, hogy összességében azokban az országokban a legkimagaslóbb a nemi egyenlőtlenség, ahol a nyelvben egy hídnak vagy egy virágnak is van grammatikai neme (pl. olasz, spanyol). Érdekes módon azok a nyelvek (és országok), ahol egyáltalán nincsenek grammatikai nemek (magyar, finn) csupán a második helyre kerültek, a kutatók szerint azért, mert a semleges kifejezéseknél hamarabb gondolunk férfira, mint nőre. A nemek közti egyenlőtlenség pedig kisebbnek bizonyult azoknál a beszélőknél, ahol csupán a természetes nemeket jelölik (pl. angol). A dolog csavarja, hogy ez utóbbi nyelvekben megjelent az igény, hogy létrehozzanak olyan személyes névmásokat, amik nemsemlegesek. Ezt tették a svédek, és az angol is próbálkozik a ‘one’ és a ‘they’ használatával – ezeknek a törekvéseknek kritikusai és támogatói is vannak. Ahogy egyébként Prewitt-Freilinóék kutatását is támadták azzal, hogy leegyszerűsít összetett jelenségeket, ráadásul nem biztos, hogy a nyelv és a társadalmi berendezkedés között ilyen ok-okozati kapcsolat van.
A lövészárkok közt félúton
A tudomány ugyanis – nem annyira meglepő módon – elég polarizáltan megosztott arról, hogy vajon mennyire befolyásolja az anyanyelvünk a gondolkodásunkat.
A nyelvi relativisták a Sapir–Whorf-hipotézis szerint úgy gondolják, hogy az anyanyelvünk nemcsak eszköz arra, hogy a gondolatainknak formát adjunk és kommunikáljuk őket másoknak, hanem arra is alapvetően kihat, hogy milyenné válik a gondolkodásunk. Az irányzat szélsőségesei szerint ez annyira determináló, hogy nem is tudunk megszabadulni a korlátaitól, írja Kálmán László a Nyelv és Tudomány oldalán. A nyelvi relativisták meghatározó kutatója napjainkban a már többször idézett belarusz, de az Egyesült Államokban élő és dolgozó Lera Boroditsky, aki az alábbi TED Talkban beszélt a kutatási területéről:
Ebben az előadásban hangzik el az a Shakespeare idézet is a Romeo és Júliából, amit viszont a másik nyelvészeti irányzat hímezhetne a zászlajára:
Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Az univerzalisták szerint nyelvészeti szempontból minden ember egyformán gondolkodik, a különböző nyelvek ezt tükrözik, és csak lényegtelen dolgokban térnek el egymástól. Az amerikai Noam Chomsky például az egész, napjaink nyelvészetét erőteljesen befolyásoló életművét annak szentelte, hogy megmagyarázza, hogy lehet az, hogy ha szerinte a nyelv mélyrétege azonos, a felszínen mégis ennyi különbséget találunk. Mármint amennyit a ma a világon beszélt 6-7000 nyelv fel tud mutatni.
Az igazságot, mint olyan sok esetben, minden bizonnyal itt is valahol félúton találjuk. A nyelv és a gondolkodás külön-külön is sokkal bonyolultabban működik, mint hogy a kapcsolatukat csupán egymással mereven szembehelyezkedő és gyakran leegyszerűsítő álláspontok egyikére vagy másikára korlátozzuk. Ezért érdemes odafigyelni mindkét csapat érveire és tudományos eredményeire – hiszen így jobban megismerjük az emberi elmét és kommunikációt. Vagy legalább is törekedhetünk rá. És persze találunk is egy sor olyan izgalmas érdekességet, amiről érdemes tudni, például, hogy hogyan befolyásolja a nyelv az emlékezetünket, vagy hogy mennyit érzékelünk a világból.
Hányféleképpen tudunk szeretni?
A szavaink hatnak arra, hogyan észlelünk, észreveszünk-e egyáltalán valamilyen változást, különbözőséget vagy jelenséget. Az angolban vagy a németben – a magyarhoz hasonlóan – például van egy szó a kékre, amit aztán a ‘sötét’ és ‘világos’ előtaggal pontosítanak. Az oroszban és a görögben viszont létezik külön kifejezés a világoskékre és a sötétkékre, de nincs egy szavuk a kékre. Boroditsky a fenti előadásában mesél egy kutatásról, amikor azt vizsgálták, hogy az résztvevők agya hogyan reagál a kék színskála elsötétedésére. Az angolok agya nyugalmi állapotban figyelte a tónusváltást, az oroszoké viszont jelzett, amikor az árnyalat az észlelésük és a fogalmaik szerint átlépett egyik kategóriából a másikba, tehát már egy másik szóval írták volna le. Hasonló eredményről publikáltak 2018-ban a berlini Humboldt Egyetem tudósai is: itt az orosz és görög anyanyelvű emberek jobban megbirkóztak azzal az észlelési feladattal, ahol a kék árnyalatait variálták a tudósok, mint azokkal, ahol a zöldét.
A színek felismerése persze semmiségnek tűnhet. Sokkal fontosabb, hogy miről tudunk beszélni? Vagy hogy bővül-e a tapasztalásunk, ha több fogalommal, kifejezéssel indulunk az életbe.
Ha már úgyis előkerültek a görögök, legyen szó a szeretetről. A angolul beszélők rendszeresen küzdenek azzal, hogy egy szóval írhatják le a szeretet valamennyi formáját: ‘love’. És hogy értsük, hogy éppen szerelemről vagy szülői szeretetről van-e szó, ahhoz szükségünk lesz a szövegkörnyezet és a jelzők segítségére is. A magyarban már külön szóval jelöljük a szeretetet és a szerelmet – jól meg is gondoljuk, hogy mikor melyiket használjuk például egy barátságban. És mégis, még ezzel a két szóval felszerelkezve is hoppon maradhatunk, mert kéne még árnyalni a sokféle fajtáját a szeretetnek (vagy a szerelemnek), hiszen ez a kettő sem elég kifejezni, ahányféleképpen érzünk. Ekkor jön a gyötrődő vagy éppen költőien szép körülírás és részletezés.
Mindehhez képest az ókori görögök a szerelem és a szeretet több mint tízféle formáját különböztették meg szavakkal is egymástól.
Van abban valami tudatos és érett érzelmi kifinomultság, amikor más névvel illethetjük például a szenvedélyes, erotikus szerelmet (Érosz); a féltékeny, irracionális, megszállott szerelmet (Mánia); a játékos, elköteleződés nélküli szerelmet (Ludus); a szoros baráti, bajtársias szeretetet (Storge); vagy a gyengéd, odaadó, spirituális szeretetet (Agapé).
Érosz szobra, I.e. 2-ik század. (Fotó: The Art Collector / Print Collector / Getty Images)
A mai gyorsan változó, globalizálódó világunkban pedig akár naponta, hetente találkozhatunk olyan új kifejezéssel, aminek még a jelentéséről sem tudtunk addig. Amikor pedig megértjük és megtanuljuk, akkor gyakorlatilag megnyílik és dolgozni kezd az elménkben egy teljesen új fogalmi tér.
Milyen nyelven történt meg veled?
Ha már megnyíló terek: amikor egy új nyelvet megtanulunk, azzal egy egész univerzum is feltárul számunkra. A nyelvtanulásról sokszor elmondták már, hogy fejleszti a memóriánkat, késlelteti a demenciát – és mivel a nyelvvel nemcsak új nyelvtani struktúrákat kell megértenünk, hanem óhatatlanul találkozunk általa egy másik kultúrával, rugalmasabbá teheti a gondolkodásunkat is. De a nyelvi terek még ennél is izgalmasabb dolgokat művelnek az agyunkkal.
Egy példa. Amikor Vladimir Nabokov orosz-amerikai író meg akarta jelentetni az emlékiratait, különös problémával szembesült. Nabokov gyakorlatilag háromnyelvű volt, anyanyelvi szinten beszélt angolul, franciául és oroszul. Az emlékiratait angolul írta, és úgy gondolta, az orosz kiadáshoz majd egyszerűen lefordítja.
Amikor viszont nekilátott a fordításnak, az orosz nyelv előhívott az emlékezetéből egy sor gyerekkori emléket és benyomást.
Ezeket beleírta az orosz verzióba, ami így már egy kicsit más lett, mint az első angol – úgyhogy végül ezt kellett visszafordítani. Nabokov három emlékirata azt a jelenséget példázza, hogy az emlékeink a nyelvhez is tapadnak, amikben megtörténnek. Azaz kényelmesebben, könnyebben elő tudjuk hívni őket azon a nyelven, amin megtörténtek velünk.
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
(Kiemelt kép: Getty Images)
