Azt hiszem, addig volt esztétikai szempontból teljesen semleges viszonyulásom a testemhez, amíg képes voltam élvezni azt, hogy felrakom a lábamat a falra, miközben háton fekszem az ágyon, és nézem, ahogy az utcában elmenő autók árnyéka gyorsan átmegy a lábamon. Az nagyon jó volt: bambultam és megfigyeltem a lábamat és az árnyékot, de eszembe sem jutott, hogy lábamra másképp tekintsek, mint arra dologra, amin átfut az árnyék, amit meg akarok figyelni. Ez nagyon régi élmény, és hasonlót már csak akkor tudok átélni, ha vízben vagyok; akkor ugyanis más, pontosabban könnyebb a testérzetem, és az annyira jó, hogy tudok csak arra figyelni, és tudom élvezni – legyen szó tóról, medencéről, vagy akár a kádról, melyben az említettek miatt másokhoz képest jelentős időt töltök el, valamelyest vízi emlősnek érezve magamat.
Csak egy eszköz?
Ha viszont elgondolkodom rajta, hogy általában hogyan viszonyulok a testemhez, elsősorban az jut eszembe, hogy hogyan néz ki. Számomra a külvilággal való kapcsolat eszköze, így értelmileg olyan kategóriában van, mint a betű a szövegben, ahol az írónak a betű az eszköze ahhoz, hogy szavakat és mondatokat formáljon. Önmagában a betű, mint fogalom nem túl érdekes, de ha jó sokat egymás mellé teszünk, akkor értelem kerekedhet ki belőle. Analóg ez a különböző testrészeimmel, melyek együtt olyan összhatást keltenek rólam a többi emberben, mint egy mondat egy szövegben. Vagyis, amit mások látnak, annak alapján valamilyen véleményt fognak alkotni. Ez tény, emellett nem lehet elmenni, és ezért látni fogjuk, hogy a test esztétikai aspektusát nem lehet teljesen kiiktatni a viszonyulásból, hiszen akkor úgy kéne tekintenünk rá, mint egy járműre, ami szállítja a fejünket ide-oda, miközben mások viszont nem annak tekintik. A magam részéről az a tapasztalatom, hogy a testem érdeklődést, aggodalmat, szexuális vágyat és néha irigységet vált ki, méghozzá olyan helyzetekben, ahol én előnyben részesíteném, ha egyik sem jelenne meg a másik fél fejében, mert másról van szó.
Ez persze fordítva is így van: én sem tudok másik emberrel úgy interakcióba lépni, hogy ne lássam a fejét és a testét, és ne ez a látvány árnyalja azt, ahogyan én a mondanivalóját értelmezem.
Létezik viszont egy új, testképpel kapcsolatos gondolkodási irányzat, a body neutrality azaz a testsemlegesség, amely azt kívánná a követőitől, hogy a testek kinézetét – legalábbis a sajátjukét – hagyják figyelmen kívül. A testsemleges mozgalom azt mondja ki, hogy a testünkhöz az életben lehetséges jó dolgok eszközeként viszonyuljunk. Tekintsünk a lábunkra, mint arra a dologra, ami elvisz minket A pontból B pontba, a karunkra, mint olyanra, ami lehetővé teszi, hogy átöleljünk valakit, a hasunkra, mint ami lehetővé teszi, hogy táplálkozzunk és életben maradjunk, és így tovább. A mozgalom így a test funkciójára helyezi a hangsúlyt, nem a kinézetére. Ez alapvetően teljesen logikusnak tűnik, és azt hiszem, hogy fiatalabb gyerekkorban, illetve nagyon idős korban az emberek így élnek, illetve az a kevés ember, aki a teljes életét valamilyen intellektuális kihívásnak szenteli, szintén – bár nem akaratlagosan – ezt az elképzelést valósítja meg. Ilyenek például ideális esetben a papok, akiket szentfazéknak szoktak nem túl kedvesen nevezni, holott a megnevezés arról szól, hogy a pap úgy gondol magára, mint egy fazékra, melynek feladata, hogy újra és újra megteljen Istennel. Ha ez sikerül nekik, akkor ők testsemlegesek. De valójában nem sok ilyen ember létezhet; a legtöbben szoktunk vizslatóan tükörbe nézni.
A mozgalom azért jött létre, hogy választ adjon arra a dilemmára, hogy ostorozzuk-e magunkat a testünk tökéletlensége miatt, vagy inkább ajnározzuk imádattal a tökéletlenségei ellenére.
