Találkozáskor a megszokott kézfogás helyett lassan világszerte a könyökünket érintjük össze: lám, a koronavírus még az etikettet is átírja, és új illemszabályokat teremt. Pedig a kézfogás igen régi rítus, már az ókori vázákon és sírköveken is megörökítették.
Több mint ezer éve csináljuk, legelső ábrázolása az időszámításunk előtti 9. századból való: egy asszír uralkodó és egy babiloni király fog rajta kezet. Leghíresebb a berlini Pergamon Múzeumban látható faragvány, amely két csatába induló ókori katona kézfogását ábrázolja. A homéroszi eposzokban már írásos nyomát is megtaláljuk a gesztusnak. Igaz, valamikor nem embertársi szeretetből, hanem bizalmatlanságból nyújtották üdvözlésre őseink a kezüket. A felek ezzel bizonyították, jó szándék vezeti őket, nincs náluk fegyver. Ezt a tényt a magyar „itt a kezem, nem disznóláb” mondás támasztja alá a legékesebben, disznólábnak hívták ugyanis a középkorban a kisméretű, régi mordályokat.
A kvékerek szerették
A kézfogást komplexitása és demokratizmusa emelhette hosszú évszázadokon át a legnépszerűbb üdvözlő formák közé: szinte minden örömteli vagy éppen szomorú élethelyzetben mindenhol alkalmazható volt, és társadalmi helyzettől függetlenül bárki számára lehetővé tette a kapcsolattartást. A kvékerek, a 17. században Angliában alakult vallási közösség tagjai ismerték fel, hogy míg a meghajlás a társadalmi egyenlőtlenség egyik jelképe, a kézfogás a felek egyenrangúságát bizonyítja.
