Amikor az jelenti a jó filmet, hogy milyen kifinomult CGI (vagyis számítógép által generált kép) technika van benne, és hogy hány sztárt sorakoztat fel, nehéz dolga van az olyan filmeseknek, akik klasszikus képi világgal operáló, az emberek lelkéről szóló filmeket készítenek, olyanokat, amelyek esetében a történet és a cselekmény a lényeg. Vagy talán mégsem? Van még hely a mozikban a csendes, mégis nagy hatású filmeknek, amelyek után mi magunk is csendesen rágódunk? Szerencsére úgy tűnik, hogy van, a műfaj egy új darabja, Az igazság múlt hét óta a magyar mozikban is megtekinthető. Kedvcsinálónak legyen annyi elég, hogy a francia mozi legnagyobb ikonja, Catherine Deneuve mellett Juliette Binoche és Ethan Hawke is szerepelnek benne. Ennyi nem elég? Akkor olvass tovább!

Egy film, amit látni kell

Adott egy öregedő díva a karakter minden keménységével, ellenszenvességével, ugyanakkor esendőségével, büszkeségével és makacsságával. A dívát Catherine Deneuve játssza, lányát, a gyerekkort börtönnek megélő forgatókönyvírót, aki Amerikáig menekült (és akinek életét az határozza meg, hogy az a lehető legkevésbé se hasonlítson anyja világára) pedig Juliette Binoche. Az ő férjét pedig Ethan Hawke, aki szintén jól hozza karakterét, aki főleg abban jó, hogy hallgasson és egy-két frappáns tanácsot adjon. A nő férjével és kislányával Párizsba érkezik, hiszen a mama kiadta életrajzi könyvét, azt pedig mégiscsak meg kell ünnepelni. Igen ám, de a könyv nem egészen fedi a valóságot, ami megbolygatja a forgatókönyvíró vékony jégen egyensúlyozó lelkivilágát. Az idősödő díva közben egy filmben szerepel, amelyben nem az övé a főszerep: ez a tény is olyasmi, ami megbontja a rendet, de mindez, megfejelve a film a filmben témájával (a mulandóság és anya-lánya szeretet témakörével), végképp szétzilálja szereplőink eddigi viszonyának kényes egyensúlyát.

Ennek hatására elkezdenek a múltban vájkálni, ami után kiderül, hogy senki sem pontosan azt gondolja a másikról, amilyen az valójában, és hogy nem biztos, hogy létezik egyetemes igazság, ha emberi lelkekről és érzésekről van szó. Mert lehet, hogy a díva nem is volt rossz anya? Milyen a rossz anya egyáltalán, és ha már itt tartunk, lehet, hogy a gyerek a rossz? Nagyjából erről szól a film, aminek nem is lehet lelőni a poénját, hiszen kevésbé cselekmény, mint gondolatok és kapcsolatok köré épül – méghozzá lányok-anyák-unokák-barátnők kapcsolatáról. A férfiak ebben a moziban teljességgel csak mellékszereplők, de ez valójában fel sem tűnik. Mostanában egyre több olyan alkotás születik, amelyek azt boncolgatják, hogy mégis mi tesz anyává, illetve azt, hogy semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre látszik. Ennek volt ékes példája a Reese Witherspoon főszereplésével készült Kis tüzek mindenütt című sorozat is, amelyről korábban mi is írtunk, az anya-lánya téma komplexitásáról pedig podcast sorozatunk is van, az Anyámtól örököltem Orvos-Tóth Noémivel.
Az Igazság című film azonban mégsem lesz klisés, és ezt nemcsak a japán alkotónak köszönhetjük, de a rendkívüli színészek játékának is.

Nem vág földhöz, hanem a lelkedbe nyúl

A film a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütált tavaly, de nem aratott hangos sikert, pedig mozi a javából. Csak éppen nem tépi ki tőből a szíved, és nem a nyomort hozza testközelbe (nyilván az ilyen történeteknek van igazán elemi ereje).

Az igazság lassan csipkedi meg a lelked, hatol egyre beljebb és sarkall gondolkodásra. És ez Koreeda filmjeinek az egyik legnagyobb csodája: alkotásainak ereje szép lassan cserkész be és telepszik rá az ember gondolataira. Az igazságban is fokozatosan, az apró részletek és mozdulatok, csendek, a személyes dinamikák sorozatán keresztül bontakozik ki a lényeg, ami olykor viccesen, olykor brutális erővel éri el a nézőt, a nagy dolgok pedig ez esetben is a vetítés után történnek. A rendező, Koreeda Hirokazu itthon főként az igazi filmrajongók körében volt ismert, de Az igazság című filmjével most megmutatja, hogy mindenkinek ismernie kellene őt, aki szereti az érzékeny, emberi filmeket, azokat, amelyek a mozi velejét adják. Persze lehet azon vitatkozni, hogy melyek azok a filmek, amelyeket egyáltalán érdemes leforgatni vagy amelyekért érdemes elmenni a moziba. Sokan rávágnák, hogy a látványos, effektekkel dúsított filmekért éri meg mozijegyre pénzt kiadni, a többi jó lesz a tévében is, pedig Az igazság az a film, amiért megéri moziba járni, igazi klasszikus alkotás, szerelmes levél a mozihoz. Kell hozzá egy bizonyos lelkiállapot, de ez egy olyan film, ami után sétálni van kedved, majd beülni egy kávézóba és mozipartnereddel (vagy akár egyedül) az emberi kapcsolatok dinamikáján és régi sérelmeken tűnődni egy kávé, vagy éppen egy whisky társaságában.

A japán mester egyetemes történetei

Koreeda Hirokazu nem új csillag a mozi egén: az 1962-ben született rendező 1995-ben rendezte meg első nagyjátékfilmjét, a Maborosit, amely egy gyönyörű meditáció a veszteségről, bizonytalanságról és a magányról – a kritikák akkor is és azóta is ódákat zengenek róla, az alkotás olyan alapvetéssé vált, amelyet minden magát szofisztikált ízlésűnek tartó, és magára valamit is adó filmmániás látott már. Ezt 13 nagyjátékfilm követte, a szélesebb közönség számára mégis csak a 2018-as Bolti tolvajok című filmjével lett ismert: ezzel az alkotással nyerte meg az Arany Pálmát a cannes-i filmfesztiválon, majd 2019-ben a legjobb idegen nyelvű alkotás díjára is esélyes volt az Oscar-díjátadón.

Az aranyszobrot 2018-ban végül Alfonso Cuarón Rómája vitte el. (Egyébként megérdemelten, hiszen a Róma az a film, amire azt mondja az ember, hogy valószínűleg ilyenek miatt lesz valaki rendező. Sokan Fellini filmjeihez hasonlították nagyszerűségét – ha nem láttad, mindenképpen érdemes pótolni, a Netflixen is látható!)
Szóval itt van ez a japán fickó, aki a lassan gomolygó, mesterien kevert családi drámák mestere, és most fogta a japán filmjeiből megismert, nem mindig nagyívű, de zsigerig hatoló kérdéseit, a stábot európaira és amerikaira cserélte, és megmutatta:

Nem számít sem nemzetiség, sem anyanyelv, ha gyerekkori sérelmekről, az emlékek bizonytalanságáról és az azokból alkotott valóságaink és önképünk törékenységéről van szó.

Mindegy, hogy Ázsiában élünk vagy Európa közepén, ugyanúgy meghatároz bennünket neveltetésünk, ugyanúgy raktározunk sérelmeket szüleinktől és viszont, és ugyanúgy bizonytalan ez az egész konstrukció. Azt már a tudomány is bebizonyította, hogy emlékeink újraírásával feldolgozhatók a traumák, a film azonban azzal játszik el, hogy dacból is képesek vagyunk hamis emlékeket kreálni, amelyek a vélt traumáktól óvnak meg bennünket, de közben csak még több traumát okoznak. A családi sztorit Koreeda most egy francia mozisztár elegáns életének miliőjébe ágyazta, amitől Az igazság az egyik legfranciább francia filmnek tűnik. Holott írója és rendezője is Koreeda, aki eddig kizárólag nagyon japán filmeket készített. Az üzenetből azonban semmi veszett el a fordítás során – márpedig nyelv az van benne rendesen: a japánul írt történet legtöbb szereplője francia, akik mellett amerikai és angol-francia kétnyelvű karakterek is vannak.

Juliette Binoche, Koreeda Hirokazu és Catherine Deneuve a Velencei Filmfesztiválon, Az Igazság bemutatója előtt, 2019. augusztus 28-án. (Fotó: Theo Wargo / Getty Images)

Az igazság egy fokkal könnyedebb és vidámabb, mint japán elődei, hiszen míg azokban a szereplőket egy hajszál, egy rosszul megválasztott lépés választja el a nyomortól vagy éppen a haláltól, Az igazságban talán a túl sok drága brandy miatti másnaposság a legnagyobb tét – de csak a felszínen. Koreeda azonban most is ugyanolyan mély bölcsességgel érti meg és adja át a családot összetartó szeretet esszenciáját és az életkor előrehaladtával belénk kövesedett fájdalmak lélektanát, mint japán nyelvű munkáiban. 

Egy gyerekkor, különböző emlékek

Az Igazság tehát mese az anya-lánya kapcsolatról (természetesen univerzálisan is értelmezhető, nem csak konkrétan Fabienne és Lumir kapcsolatáról szól), amelynek törékeny egyensúlyát egy aprócska borsó is megzavarhatja a matrac alatt, nem hogy az, ha az ember anyja a legnagyobb francia színésznő, akinek élete és karrierje hazugságokon alapszik. „Inkább voltam rossz anya, rossz barátnő és jó színésznő” – mondja ki a Catherine Deneuve által játszott anya, Fabienne, életének kulcsmondatát. Ezzel lánya, a Juliette Binoche által megformált Lumir tökéletesen egyetért, de ahogy halad előre a történet (lassan halad és semmi látványos vagy tragikus nem történik közben), az Amerikában élő, forgatókönyvíróként dolgozó nő kénytelen megkérdőjelezni az identitásának alapját képező „ragyogó díva elhanyagolt lánya” képet. Deneuve láthatóan lubickol a szerepben: a cigarettafüstbe és brandybe (vagy talán skót whiskybe?) burkolózó filmcsillag úgy ragyog ki az egyébként szintén ragyogó többi szereplő közül, hogy szem nem marad szárazon. Ő az anya, a legendás színésznő, sok mindenben mégis mintha ő lenne a gyerek, és ez szépen rezonál a film a filmben vonalhoz: a díva ugyanis egy olyan szerepet játszik a filmben, amelynek főhősei egy anya és egy kislány. Az anya űrutazó, aki hétévente jön a földre: ő egy percet sem öregszik, azonban minden jelenetben 7 évvel idősebb lányával találkozik, az utolsó két etapban játssza Fabienne a kislányt, aki ugye sokkal idősebb már anyjánál, élete lassan a végéhez ér, míg anyja továbbra is 30 körül van. De mindez nem igazán számít a filmben, arra szolgál, hogy Lumir és Fabienne elgondolkodjon dolgokon, mi nézők pedig realizáljuk, mennyire komplexek a családi viszonyok, a szerepek, és hogy a régi sérelmek nagyon mélyen bennünk vannak, így aztán nagyon nehéz is kiirtani őket.

Egy francia díva hazugságai

Lumir lelki utazását az indítja el, amikor elolvassa Fabienne önéletrajzi regényét, amelyben a leírt történetek mintha nem klappolnának Lumir gyerekkorának valódi eseményeivel. A cuki anya-lánya páros, a boldog kislány, aki anyja körül sertepertél és elsőként fut anyja felé ki az iskolából, Lumir számára soha nem létezett, anyja még az iskolába sem ment el érte soha. (Vagy elment, csak éppen az iránta táplált harag nem engedte meg az emlékkép fennmaradását? Az is lehet.) A forgatókönyvíró jogosan háborodik fel, hiszen a könyv nem anyja igaz története, nem az ő történetük. De valójában mi az igazság?

Kinek az igazsága számít, és van-e jogunk a saját igazságunkat úgy elmesélni, ahogy nekünk tetszik?

„Az én könyvem, az én emlékeim” – mondja Fabienne, aki a film egy pontján azt is kijelenti, hogy a teljes igazság mindig unalmas. Catherine Deneuve tényleg fantasztikus ebben a szerepben, és hiába ő maga a francia film nagybetűs dicsősége és állócsillaga, mégsem magát játssza (annak ellenére, hogy Deneuve második keresztneve is Fabienne), Fabienne sokkal inkább egy olyan figura, ahogyan Koreeda elképzeli A FRANCIA DÍVÁT. A szeszélyes csillagot, a feledékeny nárcisztikust, az alkalmi komikust, aki, legalábbis Koreeda filmje szerint valójában nem sokban különbözik egy átlagos anyától.

Juliette Binoche és Catherine Deneuve a 76. Velencei Filmfesztiválon, 2019. augusztus 28-án. (Fotó: Elisabetta A. Villa / WireImage)

Gyakran mondják idősebb színészek filmjei után, hogy ez volt adott sztár legnagyobb alakítása, egyfajta megelőlegezett búcsúval, előrevetítve, hogy adott színész már karrierje és élete vége felé jár. Catherine Deneuve esetében is írtak ilyet a kritikusok, nála azonban jogos a dicséret. Viszont az is biztos, hogy itt most szó sincs búcsúról, nemrég egy vígjátéka is megjelent, illetve még forgatják a  De son vivant című filmet, amelynek munkálatai közben tavaly kórházba került: a színésznőnél „nagyon korlátozott és így visszafordítható érkatasztrófa” jelentkezett. A De son vivant szintén egy anya-gyermek film lesz: egy rákban szenvedő férfi (Benoit Magimel) és a Deneuve által alakított anyja története. 

(Kiemelt kép: Juliette Binoche és Catherine Deneuve Az Igazság című filmben. Forrás: IMDb )

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!