Végre nem történik semmi. Pihenek, fekszem a vízen, hason. Aztán hanyatt. Ebben a pillanatban, ahogy csak libegek, nem vagyok felelős semmiért. A kacsák is libegnek. Egy foxi alakú felhő is az égen. Egy fűnyíró hangja a part felett. Rend van és nyugalom.
Az óvatos hullámok visszhangszerűen hozzák felém egy beszélgetés hangjait.
Egy stégnél állnak hárman, pár méterre tőlem. Két fiú és egy lány. Még gyerekek, de abban a korban, amikor már kezdi mutogatni nekik a kontúrjait az élet. De még könnyűek. Most ők élik a régi balatoni nyaraimat. Ez a déli part, a víz alacsony, a lány combjának közepét nyaldossa körbe. Szép combközép, nem is csoda. Nézi a fiú is, aki fenn a stégen áll, vágyakozva. A fiú bőre fehér, a lányé barna, a fiú hasán puha, rengő hurkácskák, a lány hasa feszes és sima. Előbbitől a fiú kisfiús, utóbbitól a lány nagylányos.
„Csak két dologban hihetsz: vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem.” (Albert Einstein) A Nők Lapja 2020/36. számának Ecce Homo rovata.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
