A zöld, a kék és a barna árnyalatai körülöttünk. A fák a fejünk fölé nőnek, és árnyékot adnak, a tó vize csendes, benne a felhők mártóznak. Pécs mellett vagyunk, de aki nem járatos erre, ritkán talál rá a Malomvölgyi tavakra. Ami pedig ennél is ritkább, az az, hogy kerekesszékes kirándulóval járja körbe az egyiket.

A GPS nem oda visz, ahova kellene, de telefonon egyeztetünk Dékán Alexával, aki már a kirándulásunk helyszínén vár ránk, és gyorsan útba is igazít. Öt perc múlva mellette vagyunk. Kedves mosolyú nő kerekesszékkel. Törékenysége a szokatlan körülmények között – egy erdei úton – szembetűnő, viszont halk szavai mögött tudom, hogy erő és akarat húzódik. Szépen lebarnult, látszik, hogy lételeme a szabadban lenni. Megbeszéljük, hogy a kettes tavat fogjuk körbesétálni.
Alexa gyakorlott túrázó, ő tudja, mire számíthat, mi nem. Amikor gyerekem lett, aki kismotorral szeretett volna a játszótérre menni, akkor vettem észre először, mennyi veszélyt rejt egy sima városi aszfalt. Csikkek, törött üvegek, kutyapiszok: addig szinte fel sem tűnt a látványuk. Most a kiálló gyökerek, a szikladarabok, a túl lejtős szakaszok válnak lehetséges veszélyforrássá, ahogy kerekesszékes-szemmel próbálom felmérni a terepet. Alexa csak néha aggódik, akkor is visszafogottan. Szintén néha kéri, hogy segítsünk, akkor amiatt izgulunk, tudunk-e jól segíteni. Jól beszélgetni viszont végig tudunk.
Alexát időnként önkéntelen izomrángások késztetik megállásra, azt mondja, jobb, ha ilyenkor szünetet tart.
– Hálás vagyok ezekért a görcsökért – vallja be –, mert legalább valamennyi mozgásra késztetik az izmaimat. De közben szégyellem is, ha ráng a lábam, főleg, ha sokan, vagy ismeretlenek látják. Az egész testemen átmegy ilyenkor a görcs, kiterjed a kézujjaimra is. Tizenöt éve egyszer kiestem a kerekesszékből emiatt. Egy forgalmas úton készültem átmenni, és a kedves autósok megálltak, hogy elengedjenek. Éreztem az izmaim feszüléséből, hogy mindjárt jön a görcs, mégis elindultam, mert nem akartam váratni a kocsikat. Gondoltam, gyorsan átérek a túloldalra, de begörcsölt a kezem, és képtelen voltam kezelni az irányítókart. Nekimentem a járdaszegélynek, és kirepültem a fűre. Mivel mellkastól lefelé nem érzek sem fájdalmat, sem hőmérsékletet, nem tudtam, lett-e valami bajom, ezért a kiérkező mentősök tapintatosan végigtaperoltak. Néhány karcolással megúsztam, de lélekben remegtem még pár napig. Azóta viszont nem számít, mit gondolnak rólam, ha kell, mindenképp megállok arra az egy percre, amíg elmúlik a görcs, bárhol is legyek.