Muszlimok, zsidók és keresztények százötven évig együtt éltek egy szűk, behatárolt területen Budán. Ez a kereskedelmi szempontból gyümölcsöző helyzet azonban nem volt egyszerű azoknak, akik nem az éppen uralkodó réteghez tartoztak. A törökök százötven éves uralkodása alatt a keresztények nem jártak jól, a zsidó vallásúakra azonban még nehezebb idők vártak a vár 1686-os visszafoglalása után.

A kereskedés, mint menekülési útvonal

Nem csupán az előítéletek, de fizikai – építészeti, városrendezési – akadályok is nehezítették a közeledést. A Sétaműhely szervezésében megrendezett Zsidók és törökök a budai várban című séta bevezetőjében Lévai Erika ugyan a három ábrahámi világvallás közös gyökerétől, Ábrahámtól indult ki – ő volt az a személy, akit mindhárom elfogad –, de ezt leszámítva, nem igazán találkozhatunk közös nevezővel a földrajzi területet – a budai várat – és a kereskedelmi egymásra utaltságot leszámítva.

Lévai Erika (Fotó: Laborczi Dóra)

Történetileg IV. Béla uralkodásától indult a vezetett túra: ő volt az, aki a tatárjárás után királyi központtá emelte Budát és fizetségért cserébe védelmet biztosított az itt élő zsidók számára. Ez azért volt különösen fontos, mert mindaddig bárki szabadon megölhette őket, nem számított vétségnek. IV. Béla azt is megengedte, hogy zsinagógát építsenek, és saját bírói testületet hozzanak létre, ez volt a Bét Din. A késő-középkortól itt élő zsidók három különböző csoportra oszlottak, a délről érkező szefárdi, a német askenázi és a szíriai közösségekre. Első zsinagógájuk Szent György tér környékén épült, ahol az első zsidónegyed is állt. IV. Béla királyi lakja pedig a mai Bécsi kaputér környékén helyezkedett el. A királynak tehát a tatárjárás után újra be kellett népesítenie az országot, és szüksége volt a zsidók gazdasági szakértelmére is. Amikor az ország virágzásnak indult, Nagy Lajos király kiűzte őket a várból, és megkezdte a palota építését a zsidónegyed helyén. Négy év múlva azonban visszahívta őket – remélve, hogy a megakadt kereskedelmi élet újraindul a várban – és ekkor került a Táncsics Mihály utcába a második zsidó negyed, melynek környékén mindhárom közösség saját zsinagógát épített. Így cserélt helyet tulajdonképp a királyi palota és a zsidónegyed a várban.

Földdel, ami a tulajdonjog alapját képezte, nem foglalkozhattak, így maradt a kereskedelem, mint elsődleges bevételi forrás, illetve a pénzverés, valamint az uzsora. Előbbi az oka annak, hogy Árpád-házi pénzérméken héber betűk is szerepeltek. Utóbbi pedig úgy alakult ki, hogy a keresztények között a hitelezés tiltott volt, de azt nem tiltotta semmilyen szabály, hogy zsidóktól kölcsönt vegyenek fel. Így – diaszpórában – vagyis szerte a világon szétszórtan élő családtagjaikon keresztül kereskedelmi központtá emelték a budai várnegyedet, amit aztán a török terjeszkedés még inkább megerősített. Fűszerek és használati tárgyak, egzotikus kelmék kerültek Budára kereskedelmi útvonalaiknak köszönhetően.
A zsidóknak azonban a számos egyéb korlátozó rendelkezés mellett temetkezniük is tilos volt a várfalon belül, ezért kicsit távolabb, a mai OTP székház épülete környékén (az Alagút utca–Pauler utca–Attila út közti területen) helyezhették végső nyughelyükre halottaikat. Ennek sírköveit nagyrészt Buda visszavételekor, 1686-ban hordták szét a vár újjáépítéséhez.

Az egykori zsidó temető helye – az OTP székház alatt. (Fotó: Laborczi Dóra)

Most jön csak a fekete leves

Volt azonban egy illusztris keresztény halottja is ennek a temetőnek később: Werbőczy István nádor nyughelye is itt van, az ő halálának története pedig regénybe illően fondorlatos. Werbőczy ugyanis a török hódoltság előtt Szapolyai János királyi kancellárja és tanácsosa volt, ám bíróként Budavár első török megszállása után is a helyén maradt, miután a szultán kinevezte a behódolt keresztények bírájává. Pozíciója miatt a magyarok egy része ferde szemmel nézett rá, másik része viszont tartott tőle. A tiszteletére rendezett lakomán, 1541-ben szolgálták fel a fekete levest, amely a közhiedelemmel ellentétben nem kávé, hanem borból vagy vérből készült főzet lehetett és amelynek elfogyasztása után Werbőczy keserves kínok között elhunyt. Hét napig senki nem nyúlt a holttestéhez, mígnem a helyi zsidó közösség elöljárói meg nem szánták, és el nem vitték saját temetőjükbe. Különös fintora a sorsnak, hogy bár Werbőczy István híres gyűjteményében (Tripartitum) a zsidókról például úgy ír, hogy „az üdvösséggel ellenkező kiváltságaik vannak”, hamvai mégis az akkori budai zsidó temetőben porladnak.

A törökfürdők voltak a középkor szépségszalonjai

Az utolsó budai pasa halálának emlékműve. (Fotó: Laborczi Dóra)

Más – keresztények szempontjából – galádságot is műveltek egyébként a törökök: kimeszelték a Mátyás templom falait, az oltárt Konstantinápolyba vitették. A vár pedig lőporraktárként funkcionált, mivel törvényeik szerint egy ilyen épületben csak a szultán lakhatott volna, a pasa felségsértést követett volna el, ha beköltözik. „Fontos azonban látnunk, hogy saját kultúrájuknak megfelelően alakították át a terek és épületek funkcióit” – teszi hozzá sétavezetőnk, Lévai Erika, aki egy egészen bámulatos, a korszakban párhuzamosan működő fürdőzési kultúrát is ismertet. A török fürdők és a zsidó mikvék ugyanis egyszerre határozták meg a város arculatát akkoriban – ahogyan némiképp ma is.
A törökfürdők az 1450-es években terjedtek el és nyilvánosak voltak, férfi és női napszakokra osztva bárki látogathatta őket.

Egy korabeli leírás tanulsága szerint a kínált szolgáltatások a mai szépészeti beavatkozásokat is felülmúlták egy ilyen helyen – volt iszappakolás, hennázás és szőrtelenítés is, hogy a fürdőzés közösségi funkcióját ne is említsük.

A zsidó rituális fürdő, a mikve ezzel szemben elzártan működik, privát szertartás és megtisztulás a célja – ahogyan egyébként a muszlimoknál a szőrtelenítés is emiatt volt kulcsfontosságú: tisztának csak a szőrtelen számított, férfiaknál egyedüli kivételt ez alól a szakáll képezhetett. Mivel a mikve vize csak természetes forrásból származhat, a rengeteget kellett a várból lefelé ásni, hogy vizet találjanak. Ezért itt egy mély, úgy nevezett akna mikvét alakítottak ki a Lovas úton, amely ma is látogatható. A mikvék tehát a rituális megtisztulás helyszínei voltak – nők számára menstruáció után és házasság előtt kötelező a megmerítkezés. 

Akna mikve bejárata (Fotó: Laborczi Dóra)

A dicsőséges visszafoglalás egy másik szempontból

Budavár 1686-os visszafoglalása a kevés dicsőséges fejezetek közé tartozik a magyar történelemben. Kevesen tudják azonban, hogy a várban élő zsidó közösségek számára tragédiát jelentett. Korabeli feljegyzésekből kiderül, hogy az ostrom alatt – az öngyilkosság tilalma ellenére – patkánymérget tartottak maguknál, hogy amennyiben keresztények kezére kerülnének, inkább ez végezzen velük. Félelmük nem volt alaptalan: a visszafoglalás egyik meghatározó alakja, Savoyai Jenő a vár felszabadításakor a Táncsics utcán ment végig csapatával és összefogták az ott lévőket, akiket csak értek. Ezután körülbelül 500 embert öltek a Dunába. Savoyai Jenő hatalmas lovas szobra ma is a Duna fölé magasodik a Nemzeti Galéria bejáratánál.

Savoyai Jenő szobra a várban. (Fotó: Laborczi Dóra)

Az itt élő zsidók félelme tehát nem volt alaptalan. A csapatok láttán az egyik közeli zsinagógába menekültek (három is működött a Táncsics Mihály utcán és környékén) abban a hitben, hogy ott majd nem esik bántódásuk. Sajnos tévedtek: rájuk gyújtották az épületet és mindenki odaveszett. Erre a történetre sokáig csak legendaként tekintettek, mivel nem találták meg később a zsinagóga romjait – vélhetően azért, mert a betelepülő polgárok a romokra építkeztek.

De honnan tudták, hogy mi vár rájuk?

Szobor az akna mikve bejáratavál szemben. (Fotó: Laborczi Dóra)

A török birodalom fennhatósága alatt rendezettebb volt a vallási kisebbségek sorsa a meghódított területeken, amennyiben vallási vezetőik aláírtak egy vallási kisebbségi szerződést, amely a befizetett adóért cserébe szabadon gyakorolhatták a vallásukat. A 13. századig Kasztíliában és Aragóniában a vallási kisebbségek viszonylagos toleranciát élvezhettek, sőt a keresztény országok közül csak itt engedélyezték a zsidók számára bármely mesterség gyakorlását. A 14. században azonban kezdett eluralkodni a türelmetlenség, amely 1391-ra addig fokozódott, hogy minden nagyobb városban (Ávila kivételével) sok halálos áldozattal járó pogromokat rendeztek. A következő évszázadban mintegy 80 ezer zsidó áttért, 1292-ben pedig a megkeresztelkedést kötelezővé tették; ellenkező esetben száműzték őket. Az országot elhagyó zsidók számát 40-120 ezer közé teszik – nagyon sokan ekkor, erről a területről menekültek Közép-Európába, és így a budai várnegyedbe. Ők voltak a szefárd zsidók. „Emiatt a történelmi előzmény miatt is lehetséges, hogy a budavári szefárd zsidók tulajdonképpen megörültek a törökök térhódításának, mivel ismerték őket és tudták, hogy kiszámíthatóbban szabályozzák a vallási kisebbségek életét, minta keresztény fennhatóság alatt. Ez volt az oka annak, hogy a visszafoglaláskor is a törökök oldalán harcoltak és a magyar csapatok szemében árulónak számítottak” – egészíti ki a sétán elhangzottakat Lénárd Anna a Sétaműhely egyik munkatársa és a séta szervezője.

Föld alatti zsinagóga benőtt emléktáblával

Az 1960-as években kezdtek régészeti ásatásokat ezen a területen, ekkor kerültek elő azok az elszenesedett csontvázak, amelyek igazolják a történet hitelességét. A tárgyi emlékeket és a maradványokat kiemelték, erőforrás hiányában nem folytatódott a feltárás, illetve azért sem, mert a zsinagóga feletti területet jelenleg is lakják.

Lombos faágak nőttek az emléktáblára, amely – szinte olvashatatlan betűkkel – az egykori zsinagóga helyét és emlékét jelöli és, amely mintegy tizenhárom méter szélességben terül el a járókelők talpa alatt – a tudtuk nélkül.

Emléktábla a Táncsics Mihály utcában. (Fotó: Laborczi Dóra)

Schulhof Izsák korabeli zsidó tudós és rabbi az ostromról és családja haláláról héber nyelvű emlékiratában, a Megillat Ofenben, és két gyászénekben – Kína (Gyász-ének), Kína gedola al hurbán Oven (Nagy gyász-ének Buda pusztulására) – emlékezik meg. Művei különösen értékesek azért is, mert a magyar történelem egy sokat tárgyalt és ünnepelt szakaszát egy teljesen más nézőpontból, a zsidó kisebbség szemszögéből ismerhetjük meg. Ez az a nézőpont, amelynek beemelésével megérthetőek lennének a történelmi traumák, és közös sebek gyógyulhatnának. Amelyek lehetővé tennék, hogy különböző vallások és népcsoportok valóban megérthessék egymást – kulturális és vallási területen is. Ehhez azonban többet kellene tudnunk a velünk élő közös múltról, hiszen csak úgy lehet építkezni, hogyha tisztában vagyunk vele, mi van történelmi romjaink alatt.

(Kiemelt kép: Getty Images)

Ezt a cikket a Független Médiaközpont jóvoltából olvashattátok előfizetés nélkül is.