Van egy törvényszerűség, amit valószínűleg valamennyien megtapasztalhattunk már az életünk során: ami kötelező, azt azonnal utáljuk. Vagy ha nem is utáljuk, több-kevesebb ingerültséget kivált belőlünk. Ez megnyilvánulhat csendesebb ellenállás, dac, halogatás, vagy hangosabb harag, tiltakozás formájában. És ami érdekes, hogy még akkor is így történik, ha olyan dologról van szó, amit egyébként szeretünk.
Ha már szeptember, itt van mindjárt a kötelező olvasmányok kérdése. Hogy mi kerüljön arra a bizonyos listára, az a szakmai viták visszatérő témája. Az viszont már az iskolás tapasztalat része, hogy van valami kellemetlen mellékíze a „kötelező” jellegnek. Akkor is, ha kezdettől fogva szerettünk olvasni, és akkor is, ha amúgy még tetszik is az adott könyv. Mert sokkal jobb érzés magunktól „rátalálni” egy regényre és magunktól elolvasni … vagy alkotni, vagy megtenni bármit, a főzéstől a kerti munkán át a sportig.
Sokan a kötelező dolgokkal szembeni minimális ellenállást is a káros individualizmus jelének tekintik, vagy ellenkezőleg, a szabadságuk gyakorlására használják büszkén, ám érdekes módon ezek valójában nem is csupán emberi jellemzők. A kutatókat régóta rettenetesen érdekli, hogy miért teszünk meg valamit önként vagy miért hagyjuk abba, és így a motiváció kutatásának egyik emblematikus kísérlete az lett, mikor 1950-ben két rézuszmajom csoportnak ördöglakatokat adtak, hogy elbíbelődjenek velük. Azt gondolnánk, hogy az a csoport játszott velük tovább, amelyikben a majmokat a sikeres megoldásért cserébe étellel jutalmazták. Csakhogy ezeket a majmokat, amikor megkapták a külső jutalmat, többet nem érdekelte a játék. Azt a csoportot viszont szignifikánsan tovább lekötötte az ördöglakat, amelyik nem kapott érte ételjutalmat, hanem csak azért játszott a lakatokkal, mert úgy akarta, ehhez volt kedve.
Ezt a jelenséget az a nyilvánvaló tény teszi még érdekesebbé, hogy közben az élet nem a kedvünkhöz vagy az akaratunkhoz igazítva működik. Rengeteg olyan helyzet van, ami nemcsak megkívánja, de meg is követeli, hogy a saját érdekeinket háttérbe szorítsuk és alkalmazkodjunk. Hogy betartsunk bizonyos szabályokat, az állam és a társadalmi együttélés törvényeit. Azaz, hogy akkor is megtegyük, amit kell, ami kötelező, ha nem fűlik a fogunk hozzá. Döntéshozói oldalon pedig, bár a motivációkutatások szerint egy vezető nem is tehet rosszabbat annál, mint hogy kényszerít, vannak olyan helyzetek, amikor a prioritások, a kockázati tényezők, a vészhelyzet felülír mindent, és nincs mese, a közösség összbiztonsága érdekében kötelezővé kell tenni valamit. Például a maszkot.
Tart-e még a dackorszak?
A maszk viselésének megtagadása főleg az Egyesült Államokban vált a személyes függetlenség szimbólumává. Mindezt úgy, hogy az USA átfertőzöttsége és koronavírusos halálozási rátája világszinten a legmagasabbak között van. A hírhedt amerikai szabadságkultusz viszont csak egy magyarázat erre az ellentmondásra – van sokkal univerzálisabban emberi is. Igaz, egyik a másikból következik.
„Az autonómia a személyes szabadságunkkal függ össze: utáljuk, ha irányítanak minket. Azaz alapvető emberi szükségletünk, hogy azt akarjuk érezni, hogy mi kormányozzuk az életünket, és fontos, hogy azt érezzük, hogy ebben hatékonyak vagyunk” – magyarázza Frankó Betta tanácsadó szakpszichológus azzal kapcsolatban, miért reagál az ember olyan rosszul arra, ha kötelezővé tesznek valamit. A kötelezővé tétel korlátozást jelent, és amikor azt érezzük, hogy korlátoznak a szabadságunkban, akkor szerinte pont úgy reagálunk, mint a dackorszakba érő gyerek. „Kétéves korunk körül fejlődik ki az autonómiánk, az akaratunk. Ha az önállóságra való törekvéseinket letörik, az elülteti bennünk a szégyen érzetét, illetve elkezdünk kételkedni magunkban, elveszítjük az önbizalmunkat. A gyereknél ezért a dac megjelenése bármennyire kellemetlen is a szülőnek, jó jel, mert az az egészséges reakció, hogy ha valaki minket irányítani vagy manipulálni akar, akkor felébred az autonómiaérzetünk. És ahogy egy kétéves is tud dührohamot kapni, mi is frusztrálttá válunk, ingerültek leszünk – viszont ezeket minden életkorban meg kell tanulnunk kezelni.”
Ahogy a kompromisszumra is képesnek kell lennünk, elfogadni, hogy vannak helyzetek, amikor önként át kell adnunk az irányítást másnak. Ennek felismeréséhez a szakember szerint kell egy bizonyos fokú érzelmi érettség és belátás, hogy tudomásul vesszük a helyzetet és nem hergeljük magunkat tovább.
Amikor valaki képtelen értelmezni a szituációt, azaz súlyozni az egyéni és a közösségi szempontokat, és esetleg még büszke is arra, hogy ő mindig ellenáll, az maga az elemi dac, ami a szakember szerint a kétéves szintje.
„Ez a csak azért se viselkedés arról szól, hogy ő a saját akaratát mindenféleképpen érvényesíteni akarja, ami lehet az önbizalomhiány jele és egyfajta kompenzáció is.”
A járványhelyzetben viszont következményei vannak, ha nem engedünk. „A belátásnak nemcsak érzelmi szinten kell megtörténnie, hiszen itt nemcsak rólunk van szó, hanem egymásról. Minél kollektívabb következményei vannak egy kérdésnek, annál fontosabb lenne, hogy feladjuk az egyéni, individualista vágyainkat” – mondja Frankó Betta.
Jó kérdés persze, hogy elhisszük-e, hogy ami kötelező – a jelenlegi helyzetben a maszk – a kollektív jólétet szolgálja.
„A kollektivista társadalmakban természetes, hogy előbb a többi ember jólétét nézem, míg az individualista, nyugatibb társadalmakban inkább a függetlenségen van a hangsúly. Tehát ez szocializáció kérdése is. A tekintélyelvűség szintén egy faktor, hogy az egyén mennyire fogadja el, mit mond egy politikus, egy szakértő, orvos, kutató.” És közrejátszik még a konformizmus is, azaz, hogy ha sokan viselkednek ugyanúgy a környezetünkben, akkor hajlamosak vagyunk ehhez igazítani a sajátunkat. Bár ez utóbbi a szakértő szerint változóban van, éppen a kinyíló világ és a mindent behálózó szociális média hatására, ami az egyediséget hangsúlyozza. Egy vészhelyzet persze ezt is felülírja: „Ha valaki már veszélyeztet másokat azzal, hogy nem áll be a sorba, azt antiszociális viselkedésnek nevezzük. Ha ennyire szélsőségesen képtelen a szabálykövetésre, képtelen megfelelni a normáknak, az azért van, mert valamilyen torzulás miatt képtelen a belátásra.” Az ilyen személyt a köznyelv még mindig szociopatának hívja, és nemrég egy kutatás is kimutatta az összefüggést.
A mostani helyzetet az is nehezíti, hogy az orvostudomány és a lakosság egy időben találkozik a vírussal. A nem-tudós emberek tömegei pedig most először tapasztalják meg azt, mit jelentenek azok a tudományos kutatások, amiknek ők az eredményeit más esetben születésüktől fogva élvezik. Azaz, hogy ha jelen időben figyeljük, micsoda folyamatos hullámzása ez a vizsgálatoknak, tesztelésnek, bizonyításoknak, a kudarcoknak és újabb próbálkozásoknak. Mivel a laikusokban ez bizonytalanságot ébreszthet, amit pszichésen nehéz feldolgozni, sokan fordulnak a vírustagadáshoz, vagy leegyszerűsítő, biztos válaszokkal kecsegtető magyarázatokhoz, összeesküvés-elméletekhez. Frankó Betta szerint az egyéni meggyőződésnek van a világon a legnagyobb ereje. „Ha úgy döntök, hogy nem hiszem el, akkor ezt a hiedelmet táplálom tovább. Ki fogom zárni azokat az információkat, amik az ellenkezőjéről tudnának meggyőzni, és azokat a portálokat keresem fel, amik az én meggyőződéseimet támasztják alá. Így születnek az alternatív valóságok.”
Hordani vagy nem hordani Magyarországon
A maszkot jelenleg is kötelező hordani Magyarországon boltokban, tömegközlekedési eszközökön. És bár a vonatkozó szabályok és ajánlások lényegében nem változtak, nyár végére sokat lazult a fegyelem. Nemcsak abban, hogy hányan vettek fel maszkot, ha felszálltak mondjuk egy buszra, de abban is, hogy mennyire vették komolyan, hogy a maszk csak akkor hatékony, ha a szájat és az orrot is takarja, hiszen mindkettőn lélegzünk ki és be. Erre megjelent egy találó illusztráció az interneten, kár, hogy nem lehet ezzel feldobni a közterek figyelmeztető plakátjait:
A maszkviselési szokásaink lazulását többféle, külső és belső faktor okozhatta. Az enyhébb talán a kényelmi, azaz hogy nyáron, a nagy melegben az egyébként is kényelmetlen, hamar szagosodó, szemüveget párásító, fület húzó, akár klausztrofób érzéseket is keltő maszk valakinek még elviselhetetlenebbé vált.
Egy másik ok lehet, hogy határozottan csökkent a veszélyérzet. Arra egyelőre nincsen egyértelmű tudományos magyarázat, hogy miért maradtak sokkal alacsonyabbak az első hullám esetszámai itthon, mint más európai országokban, de a szakértők szerint ehhez erősen hozzájárulhatott, hogy a lakosság zöme tényleg fegyelmezetten viselkedett. A maszkviselést egyre inkább elhanyagoló emberek viszont azt a – téves – következtetést is levonhatták, hogy nem is olyan veszélyes ez a vírus, esetleg egyáltalán nem is létezik, hiszen nem találkoztak vele a közvetlen környezetükben. Egyelőre, hiszen az elmúlt héten már kétszer is megdőlt Magyarországon az egy nap alatt regisztrált fertőzöttek rekordja. Az örökítőanyag szennyvízben mért koncentrációjának emelkedése pedig a járvány hazai erősödését vetíti előre.
És itt jön ismét a képbe a belső motiváció, illetve belátás, meggyőződés kérdése. A maszk közegészségügyi szempontok miatt kötelező: ugyan csak egy egyszerű (vagy bonyolultabb) anyagdarab, mégis egyéni szinten hozzájárulhatunk vele a járvány féken tartásához. És ha nem viseljük, ugyan megbírságolhatnak, kitilthatnak a boltból vagy leszállíthatnak a vonatról, buszról, valójában nem szembesülünk napi szinten drákói szigorral és ellenőrzéssel. Vagyis ha nincs közvetlen veszélyérzetünk és a szankciók sem tartanak vissza, végképp kiderül, hogy közösségként hogyan tudunk felelősséget vállalni egymásért. A pszichológus szerint, mint annyi munkát, ezt is magunkkal kell kezdenünk:
Csak magunkért tudunk felelősséget vállalni. Ha azt látjuk, hogy a másik nem teszi fel a maszkot, nem teszi azt, ami a helyes, mi mégis dönthetünk úgy, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt. Ha minél többen gondolkodnak így, akkor hatással tudunk lenni az eseményekre.
(Kiemelt kép: Spock maszkban. Fotó: Nick Bolton/Unsplash)
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
