Roppanós citrom, szicíliai vérnarancs, damaszkuszi rózsa málnával – csak néhány különleges praliné az ispánki csokiműhelyből. Erős György és családja a semmiből teremtette az „istenek eledelének” őrségi szentélyét, ahová a vendégek a csoki mellett a csendért is járnak. Hufnágel Gabriella kolléganőnk is belekóstolt az édes élvezetekbe.
A kéthektáros „házi” réten zöld vesszőhintaszékben kortyolom a keserédes madagaszkári forró csokit. Előttem töltött pralinékkal megrakott kék tányér. Harapni lehet a csendet.
Gyuri finommechanikusnak tanult, élelmiszeripari főiskolát végzett, majd huszonöt évig dolgozott a sárvári cukorgyárban. A rendszerváltás után a gyár bezárt, így infraszaunákat épített, mert arra volt kereslet. Felesége, Ági Sárváron tanítónő. Ákos fiuk, ahogy Gyuri mondja, nehéz sorsot választott – autista. Kőszegre járt speciális iskolába, ahol parkgondozást tanult. A forgalmas fürdővárossá lett Sárvár nyüzsgése nem tett jót Ákosnak. A család sokat kirándult az Őrségbe, azt gondolták, jó lenne ott lakni. Így kerültek a csendes, kilencvennyolc lelket számláló zsákfaluba, Ispánkra.
Macséta és japán citrom
„Ez a nyugati vagy pór »szer«, régen a szegények lakták, a túloldali a nemes szer, a módosabb gazdák lakhelye – meséli Gyuri.
– Macsétával jöttünk be a telepre, olyan dzsumbuj volt. A végében állt egy hatalmas hársfa, ami a magyarok szent fája. Megláttam, és tudtam, hogy hazaértem. A házunkat bioépítész tervezte. Még függöny sem kell, hiszen az egyméteres oromzat nyáron árnyékot ad, télen viszont átengedi az alacsonyan járó napsugarakat. Egy erdélyi ácsmester építette a tetőig, de elfogyott a pénzünk, így a fűtéstől a padlóig én csináltam mindent. A falusi élet ritmusa nagyon jót tesz Ákosnak, megnyugtatja. Az autisták csak képekben gondolkodnak, ezért nehezen alakítanak ki személyes kapcsolatokat. Viszont ötven év múlva is emlékezni fognak rá, milyen ruhában ismertek meg valakit, ahogy arra is, a tíz évvel ezelőtti Forma–1-es futamon ki győzött, hány kerékcsere volt. A fiunk lelki antennái is nagyon jók: ha a műhelyben feszült vagyok, ő azt a házban megérzi. Neki köszönhetjük a csokoládéinkat is, mert nélküle nem jöttünk volna ide. A kisebbik fiunk, Barnabás, fotós. Nemrég megtanult gitározni is, saját stúdiója van, egy szintis sráccal a neten verbuváltak zenekart. Nyolcvanas évekbeli videójátékok zenéjét ültetik át progresszív rockba.”
Az életmese közben pralinét majszolok. Elsőként a marcipános, pálinkába áztatott aszalt szilvásat kóstolom, aztán jöhet a meggyes. Közben megtudom, hogy Gyuriék kizárólag tejszínben gazdag, szorbittal és mézzel édesített francia pralinékat készítenek. A tejszín hatvan százaléka víz, amit ők tartósítószer helyett dió-, szilva- vagy barackpálinkával kötnek meg. Beleharapok a zöld csíkos Yuzu ganache-ba, ami különleges japán citromból és csokoládékrémből áll. Kívül roppan, belül olvad – maga a menny ország –, ami a csoki szempontjából optimális 24-26 foknak köszönhető.
„Ennek a pralinénak »Opera« csokoládé az alapja, ami egy negyedik generációs provence-i csokoládékészítő család terméke – folytatja Gyuri. – Alapcsokijuk a világ tíz legjobbja között van. Az a titkuk, hogy a cég vezetője, Olivier az egzotikus, eldugott, gyümölcsös ízű kakaóbabot termelő helyeket keresi, így közép-amerikai és madagaszkári kakaóbabbal dolgozik. Talált egy maja falut Guatemalában, ahol kekcsi indiánok kakaóbab-termesztésből élnek, az ültetvényeken nagymama és unoka saját fizikumának megfelelő munkát végez. A csoda úgy kezdődött, hogy egy svájci dominikánus szerzetes elhatározta, segít rajtuk. Létrehozott egy alapítványt, és átálltak a vegyszermentes kakaóbab-termesztésre. Betakarításkor a kakaófa istene kapja a legnagyobb áldozatot, hiszen abból élnek. A történet érdekessége, hogy régen a dominikánusok tűzzel-vassal terjesztették a kereszténységet Dél-Amerikában. A szerzetes viszont meghagyta az indiánok hitét, de megtanította őket imádkozni.”
