„Értem én a viccet, csak nem szeretem!” – valahogy mi is úgy vagyunk a bírálattal, mint Illetékes elvtárs a humorral. A kritika tüske a köröm alatt, pont oda szúr, ahol a legérzékenyebb. Még rosszabb, ha olyantól jön, akinek a szava számít, legyen az munkatárs, családtag vagy a párunk. Ennél csak egy rosszabb eset van: ha egyáltalán nem kapunk visszajelzést.

Egy cikket nem szoktunk úgy kezdeni, hogy rögtön lelőjük a poént, vagy elmondjuk a legfontosabb végkövetkeztetést, én most mégis ezt teszem. Márton-Koczó Ildikó üzleti coach ugyanis egy olyan mondattal indította a beszélgetésünket, amivel belém fojtotta az összes „de mi van akkor, ha…?” kérdést. Azt mondta, hogy a konstruktív kritikának megvannak a maga szabályai, és ha ezek teljesülnek, akkor a nyomában járó esetleges ellenállás is kezelhető. Ez azt jelenti, hogy ha valaki rosszul reagál az észrevételeimre, akkor nem jókor vagy nem jól fogalmaztam, és számomra feladat lehet, hogy megtaláljam a helyes módot. Ha pedig én sértődöm vérig egy megjegyzésen, akkor szintén megállhatok, hogy végiggondoljam, vajon teljesültek-e azok a bizonyos feltételek. A legfontosabb szabályok közé tartozik, hogy a negatív visszajelzés legyen konkrét, részletes, alapuljon tényeken, ne minősítsen, a jelenre vonatkozzon, ne adjuk érzelmileg túlhevülve, és fejlesztő, kapcsolatépítő szándékú legyen. Sajnos, mindez nem is olyan egyszerű, de a fejlődés csak akarat kérdése.

Mi, magyarok

Amikor a fiam tizenhat évesen Angliában tanult, meglepődve vette észre, mennyire másképp történik ott a véleménynyilvánítás, mint itthon. Rácsodálkozott, hogy a felnőttek milyen indulatmentesen és összeszedetten fejtik ki, min kellene változtatnia a diáknak. Ennél is döbbenetesebb felismerés volt számára, hogy a dolog oda-vissza működik: ők is jelezhettek az edzőnek vagy tanárnak, ha valami nem tetszett, természetesen nyugodt, tiszteletteljes hangnemben. Márton-Koczó Ildikó szerint Magyarországon nincs kultúrája a konstruktív visszajelzésnek, annak, hogyan fogalmazzunk meg a magunk és a másik méltóságát is meghagyó kritikát.
– Ezt gyerekkorban kellene elsajátítanunk, otthon és az iskolában egyaránt, megtapasztalva, hogy a felnőtteknek is lehet, sőt kell visszajelzést adnunk. Ahogy minden, ez is mintával terjed: gyerekként a másoktól látottak alapján tanulunk beszélni, késsel-villával enni, egymásnak köszönetet mondani, kapcsolatot teremteni, és visszajelzést adni is. Ha ez abból áll, hogy „rendetlen vagy, pakolj össze a szobádban!”, akkor ennek a felnőttkori verziója az lesz, hogy „trehányul végzed a munkád, változtass, vagy kirúglak!”. Alapvetően úgynevezett te-üzenetekkel tanuljuk meg a kommunikációt az én-üzenetek kevésbé bántó, minősítés nélküli és empátiában gazdagabb verziója helyett. Ha az előző példát nézzük, akkor ez szülő-gyermek kontextusban így hangzik: „Rendetlenség van a szobádban, kérlek, pakolj össze, hogy élvezni tudd a rendet!”, a vezető-beosztott történet pedig így is hangozhatna én-üzenettel: „Elégedetlen vagyok ennek a munkának az eredményével, hosszú távon úgy tudunk együtt dolgozni, ha változás történik. Mire van szükséged ahhoz, hogy pontosan és precízen végezd a munkád?” A rossz és az építő kritika között sok különbség van, a legnagyobb mégis az, hogy az előbbi hibáztat és problémaközpontú, míg az utóbbi a megoldásra fókuszál, és célja a jövőbeni változás támogatása. Azt tapasztalom, hogy mi gyakran a konfliktustól való félelem, az önérdek-érvényesítés hiánya miatt nem adunk visszajelzést, nem mondunk kritikát.