Skype-on beszélgetünk, pedig már személyesen is találkozhatnánk. Kényelmesebb, meg aztán meg is szoktuk a karantén idején, hogy mindent otthonról bonyolítunk. A színigazgatóból hirtelen magánember, belőlem, nézőből kukucskáló újságíró válik. De ez is csak színház. Egy pillanatra kívülről látom magunkat, ahogy videókonferencia-előadást tartunk saját magunknak – és önöknek, olvasóknak.

– Szervusz, Pali, látsz engem?
– Látlak, elnézést, csak a fejhallgatómat kerestem. Nem tudom, hova tűnhetett. (Kicsit még matat az íróasztalán, aztán odaszól a kislányának, idehozná-e az övét. A gyerek erre kifut a képből, aztán vissza, és készségesen átnyújtja a fülest.)

– A Skype-ot is a lányod segített beállítani?
– Nem. Tudom kezelni, az elmúlt hónapokban mi is Zoomon meg mindenféle képernyőkön találkoztunk, tárgyaltunk, mint annyian. A kis színház is nagyüzem, és ami ennyire eltér a rutintól, abban mindent újra ki kell találni. Mindenkire ráborultak a háztartási dolgok is, én ezt általában megúszom, és mivel nem vagyok valami gyakorlott, ez is lopta az időt. De főleg, hogy a járvány lelki esemény is, telefonon is sokat beszéltünk, erősítettük egymást, többekben föllépett a fölöslegesség érzése. Szerencsére mi társulat vagyunk, aki megakad, nincs egyedül.

– És ti még viszonylag jó helyzetben vagytok, hiszen kőszínházi társulatként mindenki megkapta az alapfizetését! Ebben a három hónapban az is eldőlt, hogy az Örkény és még három színház a főváros fenntartásába kerül, míg a többi az államéba. Ez előnyt vagy hátrányt jelent számotokra?
– Az Örkény meg tudta tartani a dolgozóit, ez ügyben nincs helye panasznak. Ami a kérdésed második felét illeti, városi színháznak mindig jobb lenni, mint államinak. Anyagilag általában bizonytalanabb, de szakmailag, művészileg nagyobb szuverenitást jelent.