Könyvek között nőttem fel. A szüleim szinte megszállottan bővítgették a könyvtárunkat, így talán a legértékesebb örökségem az a meghitt otthonosság, amit a könyvekkel élek meg. Ez mindent áthat. Amikor az ókori irodalom vizsgámra készültem, az otthoni polcon megtaláltam az olvasmánylistán felsorolt összes címet. Ha meglátom a színész Timothée Chalamet-t, eszembe jut, hogy a reneszánsz mesterek oda meg vissza lettek volna érte – ebben azért vagyok olyan biztos, mert kicsi lányként már annyit lapozgattam a fekete borítós A művészet története sorozatot, és ez a fiú mintha a festményekből lépett volna elő. Amikor pedig látogatóba megyek valahova, ha csak futólag is, de muszáj egy pillantást vetnem a könyvespolcra. És valami teljesen irracionális módon kapcsolódást érzek, amikor meglátom ott azoknak a köteteknek a gerincét, amiket én is elhoztam otthonról.
Antikvárium az utcán. (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Szeretem a régi könyveket, de nem annyira, hogy antikváriusnak álljak. És szeretem az új könyvek illatát, de ez nem írja felül azt az élményt, amit az jelent, amikor egy antikváriumban böngészek. Az vadászat, sőt, kincskeresés. Egyszer az egyetem végén, amikor nem volt pénzünk, elvittünk egy adag könyvet, főleg a kurzusok kötelezőit, amihez nem kötődtünk, tudva, hogy áron alul veszik be. Így is lett, de elégedettek voltunk egészen addig, míg meg nem láttuk a polcon Ovidiustól az Átváltozásokat, azt a kiadást, amit Picasso illusztrált. Ha jól emlékszem, végül majdnem az összes pénzt otthagytuk, ami úgy szűk fél órát gazdagított minket.
Persze amellett, hogy micsoda értékekre bukkan így az ember, az egésznek van egy másik oldala is. Mégpedig az, hogy amikor tovább használjuk azt, amit valaki leselejtezett, meghosszabbítjuk az életét is. Legyen az ruha, bármilyen eszköz – és igen, könyv is. A létezése továbbra is értelmet nyer, nem szemét lesz, hanem valódi értékhordozó.
Hiszen Pilinszky sorai ugyanolyan szépséggel szólnak akkor is, ha negyven vagy ötven éves könyvben olvassuk őket. Amíg a fűzött kötés tart, tinta- vagy kávéfoltosan, a megsárgult lapokon is.
Tavaly egy győri telefonfülkéből becsületkönyvtárat alakítottak ki. Került bele lámpa, szék, de aki úgy kívánta, haza is vihette a könyvet olvasni, ha hozott cserébe egy másikat. A budai Kelet Kávézó falait pedig évek óta borítják körös-körül a könyvek – a polcok még az emeletre is felkúsznak. A szabály itt is ugyanaz: könyvet könyvért.
És az utcákon pár éve megjelentek azok a zöld kocsik, amik mintha a hajdani vándorkereskedők standját idéznék, csakhogy itt a színes-szagos portéka helyett antikvár használt könyvek sorakoznak, mindössze pár száz forintért.
„Mozgó könyvek” kocsi a Ráday utca elején. (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Igazi orvtámadás a magunkfajtáknak, mert ó, a Lady Chatterley szeretője két példányban, jaj, az ott Dumas, ó, Carrie drágám, te milyen jó voltál, vagy a vászonkötéses Móra-sorozat a mogyoróbarna rajzokkal és cirádás betűkkel! A múlt advent egyik harapósan hideg napján találtam meg egy ilyen kocsin a Svejket, nem sokkal azután, hogy a férjem említette, hogy most már tényleg elolvasná. Most Pablo Neruda vággyal és szerelemmel teli versei jöttek velem:
„A vörösfenyő húsát hoztad a szigetekről,
a hosszú századok munkálta sűrü rostot,
a fák tengere ismerte erekkel,
zöld vérrel, mit az ég ont az emlékezetbe.
Senki se ismerné fel szivem, az elveszettet,
annyi kusza gyökér közt a kesernyés hidegben,
mit a vizek dühével sokszoroz meg a nap,
árnyékom ott maradt, és nem kisért el engem.
Ezért nekem szigetként merültél fel a Délből,
madártollal s fával koszoruzottan.
s engem a vándor erdők vad illata csapott meg,
a jólismert homályos erdei mézre leltem,
s a sötét szirmokat éreztem meg csipődben,
amik velem születtek, s lelkemnek alkotói.”
Neruda a száz szonetettet a feleségének, Matilde Urrutiának írta, ez a fenti pedig éppen a harmincadik. Ám ezt a kötetet, ezt bizony valaki nagy szerelemmel adta valaki másnak – jóval azelőtt, hogy egyáltalán megszülettem. Az utcán csak beleolvastam a versekbe, tetszettek, elhoztam őket, otthon viszont a védőlapon egy ajánlást fedeztem fel. Így szól:
1974 és a mindenség elején, időszámításunk V. havában végtelen szeretettel és vágyódással, valamint annak feltételezésével, hogy a szonettekből az én hangomat hallod, mementóul. Bogár
Most azzal a szívmelengető gondolattal ülök itt, hogy nemcsak egy kötetet mentettem meg még jó pár évre az enyészettől, hanem egy régi szerelem emlékét is. Bármi is lett annak a szerelmespárnak a sorsa, abban a pillanatban, amikor Bogár nekiajándékozta ezt a kötetet a kedvesének, a könyv élni kezdett. Remélem, sokat forgatták – én is igyekszem, hogy nálam élhessen tovább.
(Kiemelt kép: „Mozgó könyvek” kocsi a budapesti Ráday utca elején. Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu. Pablo Neruda szonettjét Somlyó György fordította.)
