Karinthy egész életén át makacsul és tántoríthatatlanul egyetlen kérdésre kereste a választ. A Nagy Titokra. Hogy mi ez az egész. Lét, élet, halál, szerelem, sors, magány, mi az, ami mozgat bennünket, ami ad értelmet, mi a cél, mi a vég, és mi a végtelen? Mi az egyszer volt, és mi az, ami soha nem lesz?

Valami történhetett – pontosabban valami történt – abban a néhány évben a földnek ezen a táján. Valami rendkívüli, csodás, nem e világi, már-már kozmikus jelenség. Hogy a nap állt így, vagy a bolygók keringtek másképp, talán ilyen légköri megnyilvánulások zajlódtak a sztratoszférában, esetleg más léptékű lények avatkoztak létünk működésébe? Ki tudja, de a harmincas évek időszakában – két világégés között! – itt élő, alkotó szupergéniuszok olyan jelenségeket láttak, azonosítottak és írtak le, olyan életművet hagytak ránk, amilyeneket ilyen formában senki, sem azóta, sem azelőtt. A világ „marslakóknak” nevezte az akkoriban a tudományos gondolkodást, kutatást forradalmasító magyar tudós lángelméket, Neumannt, Szilárdot, Wignert, Tellert vagy Szent-Györgyit, lévén, hogy eredményeik mindenhova eljutottak. De eljutott Bartók és eljutott Csontváry is. Van ám egy másik vonulat is, a mi „rejtett zsenijeink”, akik csak számunkra érthetőek, akikből csak mi meríthetünk, a mi világképünket tágítják a végtelen felé: néhány, ebben az időben alkotó író- és költőzsenink. Voltak előttük is ilyen hatalmasságok Petőfitől, Aranyon, Mikszáthon át Móriczig, csakhogy ők másként alkottak örökbecsűt, ők „nem emelték tekintetüket az egekbe”. És vannak ők, akiknek egészen különös, furcsa, irreális, mágikus fény villan fel időről időre alkotásaikban. Olyan gigászok álmaiban, látomásaiban jelennek meg életen, valóságon felüli sejtések, végső elszámolások-elszámolatlanságok, mint Ady, József Attila, Babits, Kosztolányi, Radnóti, Molnár Ferenc, és döbbenetes módon Karinthy Frigyes.