„Síbakancs, vastag zokni és gyapjú térdharisnya (…) 4, mondd és írd négy meleg alsónadrág plusz 1 táncnadrág, utóbbi különös tekintettel a Nagy Táncra (azaz Budapest ostromára – a szerk.), és hogy ne tévedjünk, ez mind rajtam: egész ostrom alatt 4-5 bugyogó volt egyszerre rajtam, mert nagyon féltem a felfázástól és beteglevéstől. Szóval töméntelen alsóbugyi felett a jó meleg lóden sínadrág, blúz, ujjatlan plusz ujjas pulóver, kötény, fityula, csuklóvédő (…), kétujjas vastag kecskeszőr kesztyű. Utcán hajdani világszép fekete télikabátom felett immár hihetetlenül mocskos ballon kabátomat viseltem, derekamon szíjra fűzve a kockás síoldaltáskámat, mely a retikült volt hivatva pótolni. (…) Ezért az öltözékért később nagyon irigyeltek a társaim, mert persze minden civilizált ruhadarab nagyon elzüllött a pincében, nem is beszélve a civil cipőkről, amelyek az első ablaküvegcserép-korszakot is igen rosszul bírták, hát még ami utána jött omladékhegymegmászástól kezdve bokáigmocsokbangázolásig. Hajdan oly szép világos ballonkabátom mint kamuflázs igen jó szolgálatot tett, mert hóban rosszabb célpont, mint egy fekete télikabát” – így írja le Tolnainé Kassai Margit Budapest ostroma során viselt outfitjét a Magvetőnél múlt héten megjelent naplója Ostromdressz című fejezetében.
A szerző (férjének szánt) levélformátumban megírt naplója nem pusztán eredeti stílusa miatt érdekes, hanem azért is, mert egy olyan korszakba enged részletgazdag bepillantást őszinteséggel és keresetlen humorral, amiről eddig így aligha olvashattunk.
Tolnai Kassai Margit (Forrás: Családi Archívum)
Tolnainé Kassai Margit: Óvoda az óvóhelyen – Feljegyzések a Sztehlo-gyermekmentésről című naplójának fókuszában Sztehlo Gábor gyermekmentése áll, a napló sajátos egyéni látásmódjával és történetével gazdagítja az eddigi visszaemlékezéseket. Kassai Margit, vagy ahogyan magára hivatkozik: Kiskas a korszaknak – a kötetet szerkesztő Kunt Gergely történésznek köszönhetően – frissen felfedezett szereplője. Rendkívüli részletességgel és megragadó stílusban írta le a mentés részleteit, az életet azokban a Jó Pásztor Bizottság Sztehlo által létrehozott és a Nemzetközi Vöröskereszt által működtetett budai otthonaiban, ahol ő – képesítés nélküli, de a gyerekekhez nagy szeretettel és türelemmel forduló – óvónőként tevékenykedett. Írása a saját és a gyerekek lelkiállapotának kendőzetlen ismertetése mellett tele van szimbolikus képekkel, humoros kitérőkkel is, amelyek az elbeszélő belső nehézségeinek, félelmeinek leírása mellett az ellátás nehézségeiről, az ostrom alatti és utáni állapotokról szólnak. A történetben sokszor zavarba ejtően idilli kitérőket is tesz a szerző, ám felszínes könnyedséggel aligha lehetne vádolni, hiszen sosem huny szemet a kíméletlen valóság felett sem, beleértve a hullahegyeket vagy az elárvult kisgyerekek „honvágysírdogálását” is.
A szövegben többször visszatér az élelmezés kérdése és a gyerekek lelkiállapotának, ellátásának leírása. Az elbeszélő személyiségéről árulkodhat az is, hogy az ostrom előtt és alatt sok gyerek csak az ő ölében volt hajlandó enni. Óriási szeretettel ír a rá bízott gyerekekről, időnként töredelmesen bevallva, mikor kissé „elgaloppírozza magát az anyapótlásban”. A gondozónő tudhatta, hogy egy gyerek lelkiállapotának tükre az étvágya ,és szívén viselte megfelelő táplálásukat nem csupán az erőnlétük, de amiatt is, mert sokan elvesztették édesanyjukat, és ez a trauma kihatott étkezési szokásaikra.
Az eredeti foglalkozása szerint fotográfus-banktisztviselő „Kiskas” naplója tehát igazi felfedezés: olyan kisportrék sorát tartalmazza a mentett gyerekekről, a rájuk vigyázó, szintúgy bujkáló felnőttekről és az események sok más szereplőjéről, amelyek
közel hozzák a budapesti zsidók üldözése, a menekülés és az embermentés, az ostrom és a háború utáni néhány hét mindennapjait.
Itt semmi sem csupán fehér vagy fekete: a szerző a legszörnyűbb körülményekről szólva is képes hol friss humorral, hol kesernyés iróniával, mindvégig rendkívül szórakoztatóan és elgondolkodtatóan írni – olvasható a Magvető ajánlásában. Története azt mutatja meg, hogy milyen hétköznapi erőfeszítések álltak a nagyszabású embermentés mögött, melynek eredményeképpen 2000 ember, köztük 1600 gyerek menekült meg. Azt, hogy minden történelmi helyzetben, mindenfajta társadalmi vagy biológiai meghatározottság ellenére lehet bátor és jó döntéseket hozni, hogy az emberség vallási, társadalmi és nemi meghatározottságokat is áthidalja. Végül, de nem utolsó sorban azt, hogy
a nők is komoly kockázatot vállaltak, szerepük messze túlmutat a passzív áldozatén. Itt az ideje, hogy megismerjük nevüket, arcukat és kalandregénybe illő történetüket.
Óvoda az óvóhelyen (Forrás: Magvető Kiadó)
Ahogyan arra Kunt Gergely is rámutat a kötet utószavában: „Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által vezetett gyermekmentésben részt vevő felnőttek nagy részéről meglehetősen keveset tudunk. Nemcsak az élettörténetüket nem ismerjük, hanem számos esetben még a nevüket sem – ellentétben például az általuk megmentett gyerekekkel, akik közül sokaktól számos visszaemlékezés, interjú látott napvilágot. Az elfeledettség különösen a nőkre érvényes, pedig a gyermekmentés kulcsszereplői ők voltak. A felnőtt férfiak számára ez jóval veszélyesebb, majdhogynem lehetetlen feladat lett volna, hiszen azonnal katonaszökevénynek vagy szökött munkaszolgálatosnak tekintették volna őket a hatóságok. Ezeknek a nőknek a többsége kényszerűségből, megmenekülése érdekében állt be gondozónak és dadusnak, így többek között segítették a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekotthonainak működését és a gyerekek túlélését, ellátását a nyilas uralom idején és Budapest ostroma alatt. Az ő történeteik teljesen hiányoznak az embermentés budapesti történetéből.” Ez a kötet a gyermekotthonok alkalmazottai közül egynek adja vissza a nevét és a hangját: a korábban banki tisztviselőként dolgozó dr. Tolnai Györgyné Kassai Margitnak (1909–2000), aki 1945. március elejétől május elejéig írt visszaemlékezésében valamint naplójában a német megszállás és a saját felszabadulása közötti időszakot örökítette meg.
(Kiemelt kép: Clark Ádám tér és az Alagút a Széchenyi Lánchíd felől nézve. 1945, Budapest. Forrás: Fortepan/dr Kramer István)
