Németül Bodenseenek hívják, franciául Lac de Constance-nak, magyarul hol Bodeni-tónak, hol Boden-tónak. Kellemes éghajlatának köszönhetően Közép-Európa harmadik legnagyobb tavánál már a kőkorszak lakói megtelepedtek, ma pedig három ország osztozik rajta békésen: Ausztria, Németország és Svájc.
Mindig lenyűgöz a tapasztalat, hogy ahány természetes víz, annyiféle színű. A Duna, mint Johann Strauss óta tudjuk, kék, a Tisza szőke, vagyis barnássárga a benne hordott homoktól, a Balaton halvány zöldesszürke, a mediterrán tenger azúr és aranyszínű, a Balti-tenger szürkéskék. A holland csatornák vize sötétzöld, a Genfi-tóé élénk sötétkék, a Boden-tóé pedig olyan tiszta, mély türkizkék, hogy amikor megállok Konstanzban a kikötőben, a pápát és a császárt egyaránt lóvá tevő, dús keblű kurtizán, Imperia szobra mellett, alig hiszem el, hogy víz lehet ennyire kék. A látvány közelről ugyanilyen valószerűtlen: amikor később keresztülhajózunk rajta Bregenzből Lindauba, az az érzésem támad, ha belemeríteném a kezem, tintakéken húznám ki.
