– Kiazmitakar?
Így kezdődött a beszélgetés, ezzel a kaputelefonból érkező kapkodó, barátságtalan mondattal. Pár másodpercig nem is tudott mit válaszolni rá. Ott álltak ketten, ő meg a kislánya a kovácsoltvas kapu előtt, és néztek befelé a hosszan elnyúló kertbe, a fák között előtűnő ház felé. Bemutatkozott, és próbálta elmagyarázni, miért csöngettek be, mit is akarnak. Közben törölgette a homlokát, és próbált úrrá lenni a lihegésén. Vagy tíz éve laknak már a városban, de errefelé még nem jártak, nem is tudta, hogy ezen a dombon, az erdő alatt ilyen sok új házat építettek. És milyeneket…?! Igyekezett röviden, de érthetően elmagyarázni a készülék felé, hogy a kereszteződésben találtak egy bőrtáskát, benne kulcscsomó, tokban napszemüveg, és három, New Yorkba címzett, vastag boríték. A feladó hölgy pedig itt lakik, a címzés szerint legalábbis.