A pszichológus „színvak”, vagyis nem vesz tudomást a hozzá fordulók bőrszínéről. Világszerte sokáig ez a hozzáállás jellemezte a terapeuták munkáját, akik ilyen módon próbálták megteremteni az egyenlőséget a rendelőjükben. Lola Jaye londoni pszichológus (egyben számos regény szerzője) a BBC weboldalán megjelent cikkében azonban „kissé naiv törekvésként” jellemzi ezt a fajta magatartást, hiszen ez nem veszi figyelembe a páciens származását és az általa átélt tapasztalatokat. Ez pedig félrediagnosztizáláshoz vezethet, írja Jaye a Miért számít a faji hovatartozás, ha a mentális egészségről van szó című cikkében. Egy felmérés szerint Nagy-Britanniában a feketék gyakrabban kapnak pszichoaktív gyógyszert beszélgetős terápia helyett, és míg az orvosság enyhíti a tüneteiket, a mélyben meghúzódó problémákra pszichoterápia nélkül nem derül fény.
Kutyák, feketék, írek
„A pszichológusi munkában az egyik legfontosabb tényező, hogy mennyire érted a veled szemben ülő embert – mutat rá Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, az Örökölt sors című könyv szerzője. – Ehhez hozzá tartozik az, hogy tisztában legyél a származásával: honnan jön, milyen családban, milyen mikrokörnyezetben nőtt fel, és milyen tágabb környezet vette őt körül gyerekkorában. Ezek a tényezők ugyanis mind befolyásolják azt, ahogyan a világot látja, és arra reagál. Ha megismered az illető származási, kulturális hátterét, azon keresztül megismered a hiedelemrendszerét is. Hogy igazán jól megértsd, ahhoz szükséges egyfajta érzékenység, emellett azonban az is, hogy az ő kollektív élményeit is legalább nagy vonalakban ismerd, ne egy számodra teljesen idegen világot hozzon be, amihez nem tudsz kapcsolódni. Ezért fontos, hogy történelmi, szociológiai ismeretekkel is rendelkezzen a terapeuta, amikor leül beszélgetni valakivel, hogy ne akadjon el a megértés az információhiány miatt.”
Az Egyesült Államokban praktizáló pszichológusnak tehát olyan tényezőkkel kell tisztában lennie, mint amit a BBC cikke egy atlantai lelkésztől idéz: a fekete kisfiúk számára a felnőtté válást az a beszélgetés jelenti, amikor a szülei elmagyarázzák neki, hogyan maradjon életben, amikor megállítják a rendőrök. Magyar kollégájának pedig nyilván azzal, hogy egészen más problémái lehetnek egy első generációs értelmiséginek, aki egy kis faluban, nagyon hátrányos körülmények között nőtt fel, és az élete nagyot fordult, mint annak, aki értelmiségcsaládba született, és rengeteg könyv vette körül. Nem túl régi felismerés, hogy a súlyos traumát túlélők családjában generációkon át továbbadódnak ezek az élmények, legyen szó bár a holokausztról, vagy azoknak a feketéknek a leszármazottairól, akik az 50-es, 60-as évek Angliájában rendszeresen találkoztak olyan táblákkal, hogy Kutyáknak, feketéknek és íreknek belépni tilos!
„Ezért beszélünk harmadik és negyedik generációs holokauszt túlélőkről, hiszen a leszármazottak is hordozzák ennek a borzalomnak a lenyomatát epigenetikai és hitrendszer szinten egyaránt – magyarázza Orvos-Tóth Noémi. – A nagyszülők, dédszülők által elszenvedett szörnyűségek beépülnek abba, ahogyan mi a világról gondolkodunk. Ezek a tapasztalatok egyik generációról a másikra átadódnak, és ezzel együtt átmegy az az információ is, hogy a világ veszélyes, hogy az is megtörténhet, amiről azt gondoljuk, hogy soha nem történhet meg. Ez a továbbadott rettegés egyfajta védő funkciót tölt be, mintha az előző generációk azt üzennék: neked is átörökítjük ezt a tudást, mert úgy tudsz magadra vigyázni, ha mindig résen vagy, és soha nincs meg benned az a bizonyosság, hogy biztonságban lennél.”
