Azt hinnénk, csak a véletlen játszik velünk, amikor folyton szinte ugyanabba az élethelyzetbe kerülünk? Ördögi körként járjuk újra és újra a hasonló jellegű tévedések táncát? Könnyen lehet, hogy ez nem a mi hibánk, és nem is a vakvéletlen műve, hanem egy felmenőnk karmáját hordozzuk öntudatlanul.
„Hetedíziglen.”, „A vér nem válik vízzé”., „Az őssejtig vagyok minden ős.” Bizonyára ismerősek ezek a szólások és idézetek. Még kifejezőbb az Ószövetség egyik ide vonatkozó bölcsessége: „Az apák ettek egrest, és a fiaik foga vásott el tőle.” De az evangélium is ismeri a felmenő bűne miatt az utód bűnhődésének gondolatát, erre példa a vak ember története, akinek láttán az apostolok ezt kérdezik Jézustól: „Mester, ki vétkezett? Ő, vagy a szülei, hogy vakon született?” Ez is mutatja, hogy akkor és ott, Jeruzsálemben természetesnek vették azt, aminek családi karma a neve.
Mint minden spirituális jelenség, ez is ismert tehát az ősidők óta. Lényege, hogy a karma – a tettek következménye, legyenek akár jók, akár rosszak – nemcsak egy életen belül hat, de nem is csak az inkarnációs láncolatban száll át, hanem családon belül is „öröklődhet”. Ez azt jelenti, mindannyian hozunk karmát korábbi életeinkből, de egyúttal őseinktől is áramlanak ránk karmamintázatok – egyeseknél halványabban, másoknál erősebben. Még olyanok is vannak, akiknek az egész életét meghatározza egy felmenője által elkövetett bűn, félbehagyott feladat, elfojtott érzelem, így az illető szinte ősapja vagy ősanyja életét éli, törlesztve hibáit, valóra váltva álmait – akár anélkül, hogy tudna erről.
Őseink sorsmintáit követjük?
Régóta ismert jelenség, amikor egy családon belül szinte azonos sorsminták ismétlődnek. A legfeltűnőbb a családi átok esete, amikor a nemzedékeken át lesújtó, nagyon hasonló sorscsapásokat már nem lehet a véletlen számlájára írni. De ha nem ezt a „legdurvább” formát nézzük, akkor is könnyen rájöhetünk, ha összehasonlítjuk saját és ismert felmenőink életét, hogy nem csak arcot, testalkatot vagy személyiséget örökölhettünk tőlük. Hanem akár élethelyzeteket, kapcsolattípusokat, sikereket és kudarcokat, jó és rossz döntéseket, röviden: sorsot.
Ez pedig roppant titokzatos és kissé misztikus is. Hiszen a testi tulajdonságok esetén a mai tudomány már egyértelművé tette, hogy a gének viszik át az adott fizikális vonásra – például barna hajra – vonatkozó kódot. A pszichés és mentális vonásoknál, képességeknél szintén ez a helyzet, ott is a gének programozzák be, hogy például valaki olyan zárkózott legyen, mint a nagyapja, vagy az édesanyjától művészi vénát örököljön. No de a sors? Hiszen elvileg az, hogy – például – a dédapánk nem jött vissza a világháborúból, így dédanyánk egyedül, nagy nyomorban nevelte fel a nagyszülőnket, ez egy adott korra, adott életre vonatkozik, amit véletlenszerű folyamatok, események formálnak ki.
Hogy lehetne ez hatással a mi párkapcsolatunkra? Lehet, hogy a kulcs az, hogy mindezek cseppet sem véletlenek? Lehet, hogy a családi karma létezése is azt támasztja alá, hogy véletlen mint olyan, nem létezik?
Nos, annyi biztosnak tűnik, hogy a tettek következménye sokszor „túléli” az elkövetőt, és átszáll… de kire? Saját magára, a következő testében, vagy a leszármazottaira? Az ősi spirituális tanítások szerint mindkettő megtörténhet, sőt a legtöbben épp most egyszerre törlesztjük saját egykori énünk és felmenőink karmáját is. Így viszont családoknak is lehet olyan sorsmintája, amely nemzedékenként felbukkan, és nagyjából azonos élethelyzetet rajzol ki az adott történelmi közegben, korban, olykor különös, látszólag megmagyarázhatatlan viselkedést, furcsa döntéseket produkálva.
Ebből is látható, hogy életünk eseményei nem „csak úgy”, vaktában esnek meg velünk, hanem minden mögött okok, rendezőelvek és analógiák állnak, mindennek van jelentése, célja és értelme. Hogy az egész mire megy ki, arra röviden válaszol a spiritualitás: az élőlények fejlődésére. Ezt szolgálja a családi karma is, akárcsak az egyéni.
Itt is érvényes az, ami általában a karmáról elmondható: ez nem büntetés, hanem korábbi tettek következménye – csak épp itt ez a leszármazottak életére gyakorol hatást. Mivel azonban itt évszázados léptékről beszélünk, a helyzeteket, analógiákat nem könnyű azonosítani, hiszen honnan tudnánk, hogy például a honfoglalás korában élt felmenőnk milyen problémákkal küzdött, boldog volt-e, mit szeretett, mitől félt, és mire vágyott? Még belegondolni is szédítő lehet.
A feleséggyilkos lovag története
Mégis előfordulhat, hogy lelepleződik egy ős „kis piszkos ügye”. Mint például a Jung által feltárt híres esetben, amikor egy férfi páciense azzal fordult a pszichiáterhez: képtelen megnősülni, mert amint szorosabb kapcsolatba kerül egy nővel, szörnyű bűntudat gyötri. Mintha bántotta volna a hölgyet, pedig erről szó sincs, mégis olyan lelkiismeret-furdalást érez, hogy inkább eltűnik a nő életéből: tudat alatt hárítja a kapcsolatot.
Jung regressziós hipnózist végzett, ám az nem vezetett eredményre. Ezért családtörténeti kutatásba kezdtek, amelyben kiderült: a férfi ősapja egy lobbanékonyságáról hírhedt német lovag volt az 1200-as években, aki a nászéjszakán féltékenységi rohamában megölte a feleségét. Azzal vádolta, hogy a lakodalmon egy másik lovaggal kacérkodott, aki biztosan a szeretője. Az asszony tagadott – mint kiderült, tényleg ártatlan volt –, amin összeszólalkoztak, és a férfi leszúrta őt. Arra ébredt, hogy ő részegen fekszik felesége holtteste mellett, akit pedig a maga módján szeretett.
Rokonai ugyan eltussolták az ügyet, így csak kártérítést fizetett a meggyilkolt nő családjának. Ám ettől kezdve keserű, boldogtalan, szótlan ember lett az addig nagyszájú, duhaj fickóból. Megnősült, de csak a látszat kedvéért, a gyerekeivel se foglalkozott. Magába fordult embergyűlölőként halt meg, aki a régi bűnt mélyre elásta tudatalattijában – nem beszélt róla, nem is gondolt rá. Ennek a törlesztetlen bűnnek a „lenyomatát” örökölte meg 20. századi utóda, aki valahányszor bűntudatot érzett egy nő mellett, nem tudhatta, hogy ősapja kínzó bűntudatát érzi.
Kérdés persze, hogy miért pont erre az utódra szállt az ősapa bűnének emléknyoma, amikor köztük számtalan generáció élt boldogan, de legalábbis nem ilyen problémával. Nos, talán épp azért, mert az ő küldetése volt véget vetni a családfáján búvópatakként végigvonuló súlyos karmának, begyógyítva a sebet, amelyet őse nemcsak áldozatának, de önmagának és szimbolikusan az egész világnak okozott. A karma pedig – mely természeténél fogva a fejlődés, felépülés, megváltás felé „tereli” az embereket – azt az utódot „választja”, aki erre különböző okoknál fogva a legalkalmasabb.
Nem a vakvéletlen vezet minket!
A feloldozás történhet úgy, hogy az illető nem ismeri meg az „előzményt”, csak ösztönösen feloldja a negatív családi karmát. Például úgy, hogy a fenti példa szereplője gondolatban bocsánatot kér azért, amiről ő nem tud, mégis lelkiismeret-furdalása van miatta, és őszintén leteszi a terhet. De az is lehet, hogy mint Jung és páciense esetében történt, a múlt feltárása vezet megértéshez és megtisztuláshoz, mert így beáll a „megváltás”: ezt a karmaszálat elvágják, a bűn megbocsáttatik, a számla törlesztést nyer.
Hogy őseink drámáit olykor mi is öntudatlanul továbbjátsszuk, régi sejtés. Korunkban a genetika kezdi ennek hátterét feltárni a sejtemlékezet felismerésével, mely előbb-utóbb akár a reinkarnációhoz is eljuttathatja a tudósokat. Így kiderülhet, hogy jó és rossz döntéseink, sikereink, kudarcaink, vargabetűink, csalódásaink, egyáltalán az élet útjain való bolyongásunk nem sötétben tapogatózás egy labirintusban. Nem a véletlen nyomában bukdácsolunk vakon, hanem egy fényes aranyfonalat követünk, amelybe sok más mellett őseink minden érzése és élménye, könnye és mosolya is bele van fonva.
(Kiemelt kép: SMAG)
Az interjú eredetileg a Nők Lapja Ezotéria 2020/5. lapszámában találjátok.
A magazint keressétek az újságárusoknál, vagy vásároljátok meg digitális formában a Digitalstand felületén!
Aktuális előfizetői ajánlatunkat a Magazin Centrum oldalán találjátok meg.
