Mit takarhat a népszerű mozgalom, ami ma már a világ hetven országában jelen van? A nyári vakáció utolsó napján utaztunk el Devecserbe, hogy megtudjuk. A Máltai Szeretetszolgálat szervezte napközis táborban tizenegy lelkes tinédzser és három zsonglőr, vagy ahogy ők szeretik hívni magukat, szociális cirkuszi oktató fogadott bennünket.
A délelőtti próbának pechünkre már vége, és valójában az ötnapos napközis tábornak is, már csak a délutáni bemutató maradt hátra. A tanítványok a devecseri napközis táborból most indulnak el táborhelyükről, egy helyi iskolából ebédelni. Az út bejáratva, a hangulat remek, előttem a járdán három fiú és három lány, mögöttünk öt másik kamasz lány viháncol. Nem könnyű egyben tartani őket, le-letérnek az útról, be a parkba, biztosítva nevelőiket, hogy csak kerülnek egyet, aztán kergetőzve visszaszállingóznak a sorba. Egyébként nincs is sor, minek, hiszen még tart a vakáció, bár a bágyadt napsütés már jelzi, hogy éppen most készül elröppenni a nyár. Ez azonban, úgy tűnik, nem zavarja a kiskamaszokat. Vidáman csivitelnek, szaladgálnak, a három cirkuszi oktató pedig szinte beolvad közéjük. Szabó Márton zsonglőroktató lazán beszélget, viccelődik a tanítványaival, ők meg odaadóan csüngnek rajta. Amikor egy percre elszakadnak tőle, kihasználom az alkalmat, és megkérem Marcit, beszéljen nekem a szociális cirkusz küldetéséről, és vázolja fel, miről maradtam le a héten.
A kitartás a kulcsszó
– Az első nap azzal telt, hogy megismerkedtünk egymással, és egy kicsit összerázódtunk, bár a gyerekek már többnyire ismerték egymást, Devecser kisváros. Bevezetésként játszottuk velük néhány csapatépítő játékot, mint például emberi sakkot, hogy tanulják az együttműködést. Eleinte még összevissza ugráltak, aztán rájöttek a játék logikájára, és meglepően gyorsan kidolgozták a csoportos stratégiájukat. Kiderült, hogy nagyon okos és ügyes gyerekek. Most ugyan egy kicsit fáradtak, meg izgulnak is a délutáni előadás miatt – állapítja meg hangjában érezhető szeretettel –, de tegnap még az sem volt biztos, hogy be akarják mutatni a trükköket. Mára meggondolták magukat, talán azért is, mert több szülő jelezte, hogy eljön megnézni őket, meg, gondolom, az is motiválja őket, hogy írtok róluk… Szóval három csoportra osztottuk a gyerekeket, és hagytuk, hogy minden cirkuszi eszközt kipróbáljanak, a diabolót, az ördögbotot, a hulahoppkarikát, a buzogányt, a poit. Hadd válasszák ki ők, mi tetszik nekik legjobban. A zsonglőrlabda valamiért egyiküknek sem volt rokonszenves, féltek tőle, hogy azzal túl nehéz lesz bánni, de a többi eszköztől is tartottak egy kicsit. Apró lépésekkel, ügyelve, hogy a saját tempójukban haladjanak, vezettük rá őket, hogy igenis képesek fejlődni. Most, hogy belejöttek a mutatványokba, ők maguk is meg vannak lepve, és nagyon készülnek, hogy bemutassák, mit tudnak. Ezeket a gyerekeket ugyan nem volt időnk igazán megismerni, hiszen csak egy hetet töltöttünk velük, de a hátrányos helyzetű gyerekekről általában elmondható, hogy ritkán élhetik meg, milyen az, ha a figyelem rájuk szegeződik. Azt meg pláne nem, hogy azzal biztatják őket, bármit meg tudnak csinálni! Pedig ebben a fogékony korban elég lenne egy aprócska sikerélmény, és azonnal motiváltabbá válnának, akár a tanulásban is. A szociális cirkusz kiváló eszköz erre. Nem zsonglőröket szeretnénk nevelni belőlük, a cél az, hogy a sok elszenvedett, például iskolai kudarc után végre sikerélményben legyen részük, miközben megküzdési technikákat sajátíthatnak el, és a társaikkal is megtanulnak együttműködni. Ez remélhetőleg hozzásegíti majd őket ahhoz, hogy megtalálják a helyüket az életben. A kitartás a kulcsszó. A mai társadalomban, a középosztályi származásúaknál is, többnyire azt látom, hogy mindent azonnal akarnak, instant, gyors sikerekre vágynak, meg akarják spórolni az erőfeszítéseket. A cirkuszban ezt nem lehet. Bárki meg tudja tanulni a trükköket, de ahhoz munkát kell belefektetnie a gyakorlásba.
