Kérdezhetik: ha már az ezernyolcszázas évekből az ízig-vérig amerikai Mark Twaint választottam, akkor már miért nem a Huckleberry Finn? Vagy a Tom Sawyer kalandjai? Vagy az érdekfeszítő majdnem önéletrajz, az Élet a Mississippin?

Amely könyvek az amerikai pikareszkirodalom gyöngyszemei, s Mark Twain életének, írói világának bölcsőjéből valók. Vagy az izgalmasan mulatságos szatírát, az Egy jenki Arthur király udvarában című könyvét is megtalálhattam volna. Miért erről az ifjúsági és felnőtt irodalom határán billegő meseszerű történetről, a walesi herceg és az álmodozó koldusfiú szerepcseréjéből kigyöngyöző vagy inkább innen burjánzó kalandos históriáról mesélek?
A válasz: nem tudom. Bármelyik könyvét választhattam volna.
Mert Mark Twain, úgy ahogy van, kalandos életrajzával, szatírába oltott mély humanizmusával, az általam rongyosra olvasott könyveivel, tragédiákkal szabdalt sikeres életével, fotóin a vékony alakjával, ősz bozontjával, tömött bajuszával, fehér vászonöltönyeivel, a szájában füstölgő cigarettával, legendás felolvasókörútjaival, melyek során Budapestre is eljutott (1899. március 25-én a Lipótvárosi Polgári Kaszinóban tartott sikeres estet), tettével, hogy beérkezett író korában egy színes bőrű diákot a saját költségén taníttatott ki a Yale Egyetemen, hogy „ily módon legalább egy részét kifizethesse annak a jóvátételi összegnek, amivel minden fehér ember minden feketének tartozik”… Egyszóval – és akkor alig soroltam fel valamit – Mark Twain az egyik legkedvesebb íróm, belefeledkezve olvasom a könyveit, összeszorítja a szívemet és megnevettet, odavisz és odaszögez a helyszínhez, karommal átfogom hőseit, vagy éppen viszolyogva menekülök tőlük. S ha becsukva az utolsó oldalt leteszem a könyvét, ott mozog és helyezkedik bennem, elgondolkodtat és fölemel, megnemesít vagy éppen lesújt az a világ, azoknak az embereknek a tettei és élete, akik közé elvitt.
És így majdnem mindegy, hogy melyik könyvét választom. Most a Koldus és királyfit. Máskor majd a többit.