Vámos Miklóst valószínűleg nem kell bemutatni a kortárs magyar irodalom kedvelőinek, hiszen olyan művek szerzőjeként, mint a Zenga zének, a Sánta kutya vagy az Apák könyve évtizedek óta az egyik legnépszerűbb magyar író (és persze ne feledjük színházi munkásságát vagy televíziós műsorait, a Rögtön jövököt, A Lehetetlent vagy a 2 embert). A 70 éves író gyakorlatilag 18 éves kora óta publikál, roppant gazdag életműve a kortárs magyar irodalom szerves részét képezi.
Saját bevallása szerint mindig is érdekelte, hogy az övétől különböző életkorú, nemű és nemzeti hovatartozású emberekről írjon. A szeptember közepén megjelent Dunapestben mindegyiket megtette, a Pozsonyi út 38-40 alatti ház emlékeivel együtt. A koronavírus-járvány idején fejezte be az új könyvet, amelynek helyszíne a létező újlipótvárosi épület, a Dunapark kávéházat is magába foglaló legendás tömb, ahol több híres ember is élt a különböző évtizedekben, és ahol az író is lakást vett. 1979-ben költözött be a bérházba, de akkor még mit sem tudott annak történetéről. Azt tudta csak, hogy egyik tervezője Hofstätter Béla volt. Egyszer meghallotta, hogy a tervezőt a háztól nem messze lőtték bele a Dunába 1944-ben, és ez a nyers és tragikus jelenet azóta foglalkoztatta. Amikor Vámos azt is megtudta, hogy nemcsak, hogy tervezte, de a házban lakott Hofstätter Béla, ráadásul az ő kis lakása, amelyet dolgozószobának használt a saját lakása fölött három emelettel, a tervező eredeti, 200 négyzetméteres saroklakásának a része, még jobban elkezdte foglalkoztatni a téma.
„Ez olyan erősen hatott rám, hogy elhatároztam, ez a ház lesz az egyik főszereplője a regénynek – a két idősík, ’44 és a jelen közötti kapcsolat, ahol az előbbiben Carl Lutz és Raoul Wallenberg embermentő tevékenységét is megírhatom. Mindketten sokkal nagyobb emlékművet érdemelnének a jelenleginél.”
– mesélt a regény keletkezéséről a Népszavának.
A Dunapest című regényben Linda, az Angliában élő negyvenes, francia nő magyar származású férje halála után vaktában fölszáll az első repülőgépre, ami véletlenül pont Budapestre indul. Véletlenül pont a Dunapark kávéházba viszi a taxis, és véletlenül pont egy olyan lány karolja fel a kissé elveszett turistát, aki a házban lakik és akinek élete, csakúgy, mint barátainak élete szorosan kapcsolódik a bérház történetéhez. (A véletlen egybeesések egyébként nagyon fontosak a regényben, néha már az elképzelhetetlenség határát súrolva, de hát ez egy regény, amiben a történteknek csak az író fantáziája szabhat határt.) A fiatal lány, Tóth Juli a húszas éveiben jár, a két fiatalember pedig, az író és szerkesztője, harmincasok. A lány tehát meghívja magához a regény fő helyszínéül szolgáló patinás bérházba, a Pozsonyi út 38-40-be Lindát, ahol hamarosan megnyílnak egymásnak, és legnagyobb tragédiáikról és szenvedéseikről diskurálnak.
Ahogy halad előre Juli, Linda, Ákos és Dani története, vissza-visszatérünk a múltba, hogy párhuzamosan haladjunk a vég (majd egy új kezdet) felé, a ház egykori lakóinak történetein és tragédiáin keresztül. A két idősíkon játszódó regény cselekményét tehát az 1938-ban készült épület múltja és jelene köti össze. Csillagos ház volt 1944-ben a Pozsonyi 38., a vele egybeépített 40. pedig svájci védettségű is. A regényben felbukkannak még történelmi alakok: Carl Lutz, a svájci alkonzul és Raoul Wallenberg, a svéd követségi titkár – ők ketten egy közepes város teljes lakosságát kitevő embert mentettek meg 1944-ben. A ház valós lakóinak (Hatvany Lajos, Szép Ernő, Heltai Jenő) vagy képzeletbeli tulajdonosainak sorsa révén fiction és non-fiction kígyója szétválaszthatatlanul tekeredik össze a könyvben – jelenné téve azt, ami múlt. Ahogy az ember halad az oldalakon (könnyen és gyorsan lehet megtenni), egyre másra derül ki a szereplőkről, hogy milyen sok szálon kötődnek a Pozsonyi út 38-40-hez – és így egymáshoz.
A múlt és jelen tragédiái egymás tükrében jelennek meg, felmerül a kérdés, hogy a szembenézés vagy a menekülés a jobb út, és ha lehet is menekülni, vajon meddig, illetve hová?
A holokauszt igen nehéz téma, és nemcsak a túlélőknek és leszármazottaiknak. Az író azt mondja, másodgenerációs érintettként a mai napig szenvedi a holokausztot, sokat álmodik róla, szorong. Mindig is érezte, hogy ezzel kapcsolatban tennie (értsd: írnia) kell valamit. A nemrég megszületett Dunapest nemcsak egy regény, hanem emléket állít a dokumentált és dokumentálatlan, így a történelem sötétjébe veszett áldozatoknak, és azoknak is akik másokat akartak megmenteni (Carl Lutztól Raoul Wallenbergen, Ángel Sanz Brizen át Sztehlo Gáborig). Hiszen:
„Bárki, ha egyetlen emberi életet elpusztít az emberi nemből,
az Írás szerint ugyanazt teszi, mintha elpusztítaná az egész világot.
És bárki, ha egyetlen emberi életet megment az emberi nemből,
az Írás szerint ugyanazt teszi, mintha megmentené az egész világot.”
(Misná, Szánhedrin, 4,5)
Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!
(Kiemelt kép: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény és Dunapark Kávézó/Facebook)