Napjaink jellemzője a felgyorsult élet. Gyorsan szeretünk, élünk, halunk, és gyorsan engedünk el. Mindeközben tudjuk, hogy az élet minden szakaszában szükség lenne időre, beszélgetésekre, együttlétekre, az érzelmek, a gondolatok átadására. Mégis, az utolsó időben – legyenek azok hetek vagy hónapok – mintha elfogynának a szavak. De miért?

A legtöbb ember nem mer a végstádiumú daganatossal, a tisztességben megöregedett szülővel az elmúlásról beszélni. Nem mer, mert a halál tabu. Nem mer, pedig tudja, ez az élet része éppen úgy, mint a születés. Nem mer, mert azt gondolja, amiről nem beszélünk, az nincs, mert nem, vagy ritkán látott haldoklót, hiszen az emberek ma nem otthon, a család ölelésében mennek el.

„Megkímélek mindenkit”

Klárának két fia, három unokája van, az édesanyja nyolcvanhárom éves, egészséges, Klára hatvan, és az orvosától tudja, menthetetlen.
– A legrosszabb prognózisú emlődaganatom volt, amit későn vettek észre, a rendszeres szűrés ellenére. Két éve operáltak, az utolsó hónapjaimat élem, már csak fájdalomcsillapító tapaszt kapok. A halál a családomban tabutéma: anyámat kímélem, a fiaimat féltem, a férjem pedig homokba dugja a fejét. Vele próbáltam beszélni, amikor megtudtam, hogy nincs segítség. Kezdtem mondani, mit szeretnék, ha meghalok, de ő fölugrott a fotelből, és kiment, mondván, korai még végrendelkezni – sírja el magát az asszony. – Csöndben maradok, mert nem akarják hallani a búcsúmat, a kéréseimet, tudom, ők még reménykednek, hát bele sem kezdek. Az ügyvédnél leírtam, mi hogy legyen majd, a pappal megbeszéltem a temetésem. A családtól meg eltűröm, hogy naponta az arcomba hazudjanak. „Már nem vagy sápadt. Ma jobban nézel ki. Mintha híztál volna kicsit” – ilyeneket mondanak, miközben én látom magam, és érzem a hanyatlást. Hallgatok, de jólesne, ha valaki megkérdezné, félek-e a haláltól.