A gyerekek testi fenyítése mellett sokszor keresztény alapokra, bibliai igehelyekre hivatkozva érvelnek, ám természetesen nem csak vallási közösségekből lehet ismerős ez a sokszor nyilvános fórumokon vagy akár közéleti véleményformálók részéről is hangoztatott nézet. A testi fenyítés mellett leggyakrabban felhozott érvekre reagál Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója, Laborczi Dóra evangélikus teológus, a nőklapja.hu újságírója, valamint Szél Dávid pszichológus, egyetemi oktató, az Apapara blog és az Apapara-könyvek szerzője.
A közös írás kiindulópontja egy nyár elején megjelent videófelvétel és cikk volt, amely az egyik magyarországi egyházi közösség honlapján és a YouTube-on jelent meg. De ez a felvétel csak apropó volt a közös írásra és együtt gondolkodásra. A célunk az, hogy egymás mellé tegyük azokat az érveket, amelyek a gyermekverés kapcsán külön-külön már sokszor és sok helyen elhangoztak – így együtt viszont még sosem jelentek meg.
A közös gondolkozás során először a gyerekek testi fenyítésével kapcsolatos leggyakoribb érveket gyűjtöttük össze, majd arra ki-ki a maga szakterülete tudásával és ellenérveivel válaszolt. Örülünk, ha ezzel az írásunkkal meg tudjuk erősíteni azokat, akik eddig sem használták a testi fenyítést; azt is fontos eredménynek érezzük, ha meg tudunk győzni olyanokat, akik eddig használták, de érezték, hogy változtatni kellene. Természetesen azt is hasznosnak gondoljuk, ha cikkünk vitát generál.

Ma Magyarországon a gyerekek 50 százaléka (minden második gyerek) azt gondolja, hogy rendben van, ha megütik a szülei.

A testi fenyítés elfogadottsága tizenöt évvel a zérótolerancia-szabályozás bevezetése után is igen magas. Nagy szükség van arra, hogy a lehető legtöbb fórumon és felületen beszéljünk erről.

Laborczi Dóra, Gyurkó Szilvia és Szél Dávid

1. Miért baj, ha megütöm a gyereket? Nem is fáj neki!

A jog nem a fájdalom szintjéhez köti, hogy egy cselekmény megengedhető-e vagy sem.
Ha valakit megütnek, akkor a hatályos jogszabályok alapján mindenféle látható sérülés vagy fizikai fájdalom hiányában is kérheti, hogy vonják felelősségre tettleges becsületsértés miatt azt, aki megütötte őt.

A jog tisztán látja, hogy ezekben az esetekben nem az számít, van-e fájdalom, mert valójában nem a testi szenvedés az elsődleges – hanem a lelki sérülés.

Az érzés, hogy megsértették a becsületemet (önértékelésemet, önérzetemet, önbizalmamat, lelki békémet), és hogy olyat tettek velem, amit én nem akartam. Ha a felnőttek kapcsán ezt így gondoljuk, miért ne lenne ez igaz a gyerekekre is? A „fájdalomküszöbtől független” védelemhez mindenkinek joga van, életkori különbségtétel nélkül. (Gyurkó Szilvia)

A pszichológia ma már úgy gondolkodik, hogy a test és a lélek egy dolog, csak még nem nagyon tudunk rá egy szóval utalni. Egy ütés, akár fáj, akár nem, mindenhova hat, így a lélekre is, méghozzá hosszú távon, tudattalanul. Azért nem szabad megütni egy gyereket, mert egyrészt az ütés semmilyen tartalommal nem bír a viselkedésre nézve, nem tartalmaz semmilyen kognitív üzenetet, másrészt meg azért, mert a gyerek megtanulja, hogy az ütés problémákat old meg, hogy az ütés a repertoár legitim része. De nem az. Mindig van más megoldás, mint megütni egy gyereket. (Szél Dávid)

2. Senki nem szólhat bele, hogy hogyan nevelem a gyerekem, amíg nem okozok neki súlyos sérülést.

Ez így tisztának és egyértelműnek tűnik, azonban Magyarországon komoly hagyományai vannak a „házi vagy szülői fegyelmezési jognak”. Annak a koncepciónak, hogy valójában a gyerekeket nem illeti meg ugyanaz a védelem, mint a felnőtteket, ezért a gyerekek megütése miatt nem indulnak büntetőeljárások sem tettleges becsületsértés, sem testi sértés miatt.
A szülők házi fegyelmi joga utoljára a Csemegi kódexben szerepelt (1878), mégis mind a mai napig tovább él a büntetőjogi kommentárokban, egyetemi tankönyvekben – gyakorlatilag változatlan szöveggel, miközben 1991-ben és 2005-ben további jogszabályok erősítettek rá a gyerekekkel szembeni testi fenyítés teljes tilalmára.
Az egyik megerősítés a Gyermekjogi egyezmény (1991. évi LXIV. tv.), a másik pedig a Gyermekvédelmi törvény (1997. évi XXXI tv.) 2005. január 1-jén életbe lépett módosítása. Mindkét jogszabály a zéró toleranciát mondja ki minden bántalmazási forma kapcsán, legyen szó fizikai, érzelmi, szexuális erőszakról vagy elhanyagolásról. Mindegy, hogy a testi fenyítés okoz-e fájdalmat vagy fizikai sérülést.
Az a tovább élő mítosz tehát, hogy a szülőknek joguk van fegyelmezési céllal megütni, megverni, megalázni vagy más módon kényszeríteni a gyermeküket, akkor is problematikus, ha a magyar jogrendszer (egyébként nagyon helyesen) nem a büntetőjogi reakciót helyezi előtérbe, hanem a gyermekvédelmit.

Nem az a cél, hogy a szülőket szankcionálják amiatt, hogy megütötték a gyereküket, hanem segíteni és támogatni kell őket, hogy megértsék, hogy ezzel mi a gond, és változtatni tudjanak.

Nagyon fontos lenne, hogy a jogalkalmazói (rendőrségi, ügyészségi, bírósági, gyámhivatali) gyakorlatból is kikopjon a szülői házi fegyelmezési jog. Ez a mítosz ugyanis közrejátszik abban, hogy nem tud helyére kerülni a gyerekekkel szembeni testi fenyítés jogi és társadalmi megítélése: nem azért nem indulnak büntetőeljárások azokkal a szülőkkel szemben, akik megütik a gyereküket, mert nekik joguk lenne ezt tenni, hanem mert a szociális és gyermekvédelmi következményeken van a hangsúly. Ám ettől még ugyanúgy érvényes, hogy:

egy gyereket megütni ugyanúgy tilos, mint engedély nélkül építkezni vagy áthajtani a piros lámpán. (Gyurkó Szilvia)

A gyereknevelésbe senki sem szólhat bele, a gyereknevelés a szülő kompetenciája. Ez teljesen igaz. Egészen addig, amíg a gyerek nem sérül. A pofontól viszont garantáltan sérülni fog. Rövid távon és/vagy hosszú távon. A kettő pedig nem függ össze. Ez tehát azt jelenti, hogy ami rövid távon valamiért sikernek tűnik, az hosszú távon bőven járhat együtt negatív eredményekkel. Éppen ezért van egy nagyon kemény szabály, amelyet a gyerek érdekében és védelmében nem szabad megszegni. A gyereket nem szabad se szóval, se tettel bántani. Se rövid, se hosszú távon. Ezen belül valóban senki sem szólhat bele abba, hogy a szülő hogyan viselkedik a gyerekével. Kutatásokból viszont elég pontosan lehet tudni, hogy milyen szülői magatartásoknak, bánásmódoknak lesznek kedvező következményei: azokból a gyerekekből lesznek kompetens felnőttek, akiknek a szülei érzelemteli gondoskodás mellett megkövetelték gyereküktől az életkorukban elvárható érett viselkedést. A kutatást vezető Diana Baumrind pofonról, testi fenyítésről mint pozitív szülői-nevelői eljárásról nem beszél. (Szél Dávid)

3. A szülők többsége és a gyerekek jó része is elfogadhatónak, normálisnak tartja a testi fenyítést.

Ezekkel az állításokkal azért bánjunk óvatosan, mert nehezen alátámasztható, sőt ugyanez a mondat valószínűleg felírható teljesen ellentétes jelentéstartalommal is: a szülők többsége és a gyerekek jó része nem tartja elfogadhatónak vagy normálisnak a testi fenyítést. Milyen statisztikákat használ, aki erre hivatkozik?

A kérdésre, hogy kérsz-e egy pofont, melyik gyerek válaszolna igennel? Másrészt az, hogy valami széles körben elfogadott, még nem jelenti azt, hogy erkölcsi értelemben is jó vagy elfogadható.

Pornót is széles körben néznek, prostituáltakhoz is széles körben járnak, az emberek széles körben lopnak és hűtlenek, ettől még ezek a tevékenységek ártalmasak, mert mély és nehezen helyrehozható sérüléseket okoznak a két ember vagy egy közösség tagjai közötti bizalmi viszonyokban. (Laborczi Dóra)

A testi fenyítést alkalmazó szülők legtöbbje áldozat is egyben, így ők jobb híján ezt a mintázatot viszik tovább. Vagyis ezekben az esetekben nem is a verést tartjuk normálisnak, hanem a kényszerűséget. Azt, hogy annak a felnőttnek, akit gyerekkorában megvertek, nem lesz jobb eszköze saját gyereke szocializációjához, mint az, hogy ő is megveri a gyerekét. A kényszerűség viszont nem normális, az ilyen szülőt éppen ezért abban kell segíteni, hogy alternatívákat, szélesebb szülői repertoárt kaphasson. Segíteni kell őt abban, hogy gyerekkori traumáját fel tudja dolgozni, hogy ne a gyerekét büntesse azért, amiért őt büntették gyerekkorában.
A pszichológia alapesetben nem előíró, hanem leíró tudomány. Kivételt szinte kizárólag a gyermek bántalmazása jelent. Ott ugyanis a pszichológia kifejezetten előíró, és azt mondja, hogy a gyereket nem szabad bántani. Sem testileg, sem érzelmileg. (Szél Dávid)

4. Testi fenyítés nélkül a gyerekek tiszteletlenek, neveletlenek és rosszak lesznek.

Sok szülő azt gondolja, hogy a pofon hasznos. Van példa arra, hogy közszereplő nyilvánosan érvel amellett, hogy szerinte nyitott tenyérrel meg lehet ütni a gyereket.
A pszichológia álláspontja a következő: lehet behavior-szülőnek lenni, tehát jutalmazni és büntetni, bizonyos gyerekeknél ez tényleg működhet, de a büntetés sosem lehet agresszív. Viszont fontos, hogy össze tudja a gyerek kötni a büntetést azzal, amiért a büntetés jár. Csakhogy a pofon nem bír semmilyen kognitív tartalommal. Nem ad megértést, nem bír üzenettel a jövőre nézve, nem derül ki belőle semmi sem. A szülő persze hitegetheti magát azzal, hogy megérte, de valójában sosem éri meg. A gyerekek nem tiszteletlenek, neveletlenek és rosszak, hanem gyerekek. Akik próbálgatják a határaikat, és teszik ezt mindig az adott társadalmi-kulturális keretek között. Így volt ez mindig is, viszont egy szabad világban a gyerekek is szabadnak szeretnék magukat érezni, ezért lehet az az érzése a szülőnek, hogy a gyerekei messzebbre mennek, mint ameddig ők mentek. De a szabadságot a gyerekek nem a szüleik gyerekkorához képest próbálják meg kiharcolni, hanem épp a szüleik felnőttkorához képest. Éppen ezért a megoldást nem is biztos, hogy a tiszteletlennek, neveletlennek és rossznak ítélt gyerekek átnevelésében kell keresni. Inkább érdemes elfogadni, hogy velünk van a bajuk. Még az is lehet, hogy az ő oldalukról nézve igazuk van. (Szél Dávid)

5. A vallásom előírja számomra a testi fenyítés alkalmazását.

A legfontosabb, hogy minden magyar állampolgárnak, felekezeti hátterétől függetlenül tekintetbe kell vennie a kérdésre vonatkozó jogszabályi kereteket. Tehát ha az állam, amelyben élünk, jogszabályba foglalja a zéró toleranciát, akkor nem lehet vallási, hitbeli alapelvekre vonatkoztatva kibúvót keresni. Jogszabály megszegésére egyik vallás sem buzdíthat, azt nem írhatja elő. Azért is börtön járna, ha lopnék, akkor is, ha isteni elhívásra tettem.
A jog és a tudomány mai állása szerint kidolgozott irányelvek – még ha ezek más kérdésben sokszor megkérdőjelezhetőek is – a gyermek egészséges testi-lelki fejlődését illetően vélhetően fontosabbak, mint az igei kinyilatkoztatások. És a tudomány mai állása szerint a gyermeknek árt a testi fenyítés. Egyébként ezt tanítják a legfontosabb keresztény mentálhigiénés képzéseken is. A jogi alapokon és a tudományos korszerűségen túl van azonban egy mély teológiai alapja is annak, hogy miért nem alkalmazunk testi fenyítést a gyerekeken, akkor sem, hogyha generációk óta öröklődik ez a szokás a közösségeinkben mint (látszólag) bevált gyereknevelési gyakorlat. (Ez a látszólag azért fontos, mert látszólag a gyerek abbahagyja a nem kívánt viselkedést, ám hogy ez milyen következményekkel jár, arról fentebb már szóltunk.)

Annak megértésében, hogy a keresztény teológiai alapokról kiindulva miért nem bántjuk a ránk bízott, mindenkori „kicsinyeket” – a krisztusi példán („engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, mert ilyeneké az Isten országa”) túl –, a bibliai botrány fogalmának megértése segített. Ugyanis mind az ószövetségi, mind az újszövetségi világkép szerint a legkisebbek, legkiszolgáltatottabbak sérelmére elkövetett bármifajta visszaélés az igazi botránykő az Isten szemében, pl. Mt 18,7–10-ben: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat. (…) Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei atyám arcát.”
A „kicsinyek”, a hatalom szemében láthatatlanok megbotránkozása nem az, amiről mindenki tudomást szerez, hiszen ők a mindenkori nyilvánosság számára leginkább láthatatlanok. Az előttük vagy az ő sérelmükre elkövetett botrány sokszor titokban, a négy fal között zajlik, és eszközeik korlátozottak nemcsak önmaguk megvédését, de a velük esett sérelmek tudomásra hozását illetően is. Ezért is lehet „jaj” annak Jézus szerint, aki megbotránkoztatja őket. Jézus vállalja, hogy szélesebb körben botránykő legyen, hiszen más nem szólna a mindenkori „kicsinyekért”. Másutt azt is világossá teszi, hogy Isten szemében nem az a botrány, ami az emberek számára az (Jézus Péternek: botránkoztatsz engem, mert nem az Isten, hanem az emberek szerint gondolkodsz), hanem az, amit a legkisebbek sérelmére követünk el. És így akkor is vétünk, ha tettünknek nincs szemtanúja. Ha gyereket, kiszolgáltatott embereket bántanak, az az Isten szemében a legnagyobb botrány, és nemcsak akkor, ha arról bárki tudomást szerez, hanem a tett önértékén.
Hasznos tanácsokat fogalmaz meg a témában a KÉK nevelés oldal is, szintén keresztény értékek mentén:
Leggyakrabban biblikus érvként a gyermek testi fenyítése mellett ez az ige kerül elő: „Fegyelmezd fiadat, akkor nyugodt lehetsz felőle, sőt örömöt találsz benne.” (Példabeszédek 29,17)
Ugyanakkor a fegyelmezés egyetlen funkciója a rend fenntartása a gyerek életében, aki éretlensége okán még nem vonható felelősségre. És mivel nem vonható felelősségre, nem is büntethető. Ebből következő biblikus magatartás a példamutatás, nem a tehetetlenség és az indulatkezelési képtelenség megideologizálásából fakadó testi fenyítés. A biblikus fenyítés nem más, mint ami a gyereknevelési alapelveknek megfelel: határozott, kereteket adó, ráutaló, vezető, de nem erőszakos. Mindezek alapján a legnagyobb magabiztossággal kijelenthető, hogy ha van valami, ami távol áll a krisztusi mintától, az a testi fenyítés. (Laborczi Dóra)

6. Engem is vertek, mégis rendes ember lettem.

A pszichológia álláspontja, hogy a gyereket nem jutalmazni vagy büntetni kell, hanem megérteni. Körülölelni fizikailag, érzelmileg és mentálisan – elfogadni és tolerálni a hülyeségeit is. De ami még fontos, hogy a szülőt is segíteni, megérteni, támogatni kell. Nem a verésben, hanem a múltja feldolgozásában, az önismerete fejlesztésében, a lelki és az anyagi kiszolgáltatottsága csökkentésében, indulatkezelésben, problémamegoldásban. A legtöbb pofon, verés, bántalmazás belső frusztráció, tehetetlenségérzés eredménye, nem pedig koncepció kérdése. De akár erről, akár arról van szó, a bántalmazó szülő éppúgy segítségre szorul, mint a bántalmazott gyerek. Azt viszont ezzel együtt fontos leszögezni, hogy a szülő a mindenkori tetteiét felelős és a tetteiért (büntetőjogilag) felelősségre vonható.
Itt tehát komoly szerepe lenne az oktatásnak: hogyan kell együtt lenni két embernek, hogyan lehet kudarcot kezelni, mit jelent a testi fölény – ilyesmikről a gyerekek viszont semmit sem tanulnak az óvodában, iskolában. A közoktatásból tehát úgy kerülnek ki a gyerekek, és úgy kezdenek el párkapcsolatot és családot építeni, hogy önmagukról és a másikról nem sokat tudnak.
A bántalmazott gyerekek pedig nem azért lesznek „rendesek”, mert bántalmazták őket. Ha valamiért „rendesek” lesznek, akkor az épp a bántalmazás ellenére lehetséges. (Szél Dávid)

7. Hatalmas a különbség a gyerek megverése és aközött, ha szeretetből vagy aggodalomból odacsapunk neki.

Valóban hatalmas a különbség. De mindkettő bűncselekmény. Éppen ezért nagyon fontos nevén nevezni a dolgot. Mindig. Azzal, hogy gyereknevelésként, méghozzá következetes gyereknevelésként eufemizáljuk a gyerekverést, csak legitimálunk egy bűncselekményt. Sok szülővel találkozom, aki nem tudja, hogy azzal, hogy megüti a gyerekét, bűncselekményt követ el. Sok szülő azt, hogy megüti a gyerekét, még nem nevezi bántalmazásnak. Azzal viszont, hogy a pszichológusi térben következetesen annak nevezem, és így, ezzel a szóhasználattal tükrözöm vissza, teljesen más megvilágításba helyezem a mondatait. Amit ő legitimnek és rendben lévőnek talál, azt a jelzésemet követően már nem fogja annak találni. Éppen ezért nagyon fontos a környezet reakciója. (Szél Dávid)

8. Meg kellene határozni az ártalmatlan ütés fogalmát, ahelyett, hogy a testi fenyítés minden formáját megtiltjuk, amivel korlátozzuk a szülők jogait.

Sok szülő nem tudja, hogy azzal, ha megveri a gyerekét, jogszabályba ütköző dolgot követ el. Felmenti magát. És sok szülő nem tudja, hogy árt a gyerekének azzal, ha megüti. Ugyanakkor segítséget kérni fél, nem is tudja, pontosan honnan lehetne segítséget kérni, aki meg mégis tudja, annak rossz tapasztalatai vannak. Elengedhetetlen lenne a szociális ellátórendszer létezéséről és feladatköreiről tudniuk az embereknek, és persze ha ezekben a szervekben lehetne bízni, és nem csak bizalmatlanság lenne velük szemben. (Szél Dávid)
A büntetőjog, valamint a súlyosabb jogkövetkezmények akkor lépnek életbe, ha már nem testi fenyítésről, hanem fizikai bántalmazásról és erőszakról van szó.
Sokszor a súlyos bántalmazás kisebb súlyú cselekményekkel kezdődik, illetve az esetek jó részében a testi fenyítés gyakori alkalmazása egyéb szülői problémákkal is együtt jár. Ezért is nagyon fontos, hogy azok a szülők, akik alkalmazzák a testi fenyítést, időben segítséget kaphassanak.
Azért nem indulnak büntetőeljárások, mert maga a jogrendszer azt mondja ki, hogy más eszközökkel kell fellépni az ilyen szülők esetén: családsegítés, gyermekvédelem, megerősítő szolgáltatások, szülők iskolája stb. (Gyurkó Szilvia)

(Kiemelt kép: Getty Images)