– Nem megyek oda! – hallottam a hétéves Berni lányom ingerült hangját a másik szobából. – Hagyjál most békén!
Kíváncsi lettem, hogy mi történik, át is mentem a szomszéd szobába. Kiderült, hogy a lányok, Johanna és Berni anyukásat játszanak, ahol is a tízéves Johanna a kisbaba, Berni meg az anyuka.
– De az anyukák ilyenkor oda szoktak menni – mondta Johanna némileg kilépve a szerepéből, miután hiába próbálta hívni az „anyukáját”, amiért végül „sírva fakadt”.
Bernit ez bőszítette fel. (Nem véletlenül, hiszen pontosan tudja, miről van szó, maga is szokott élni a műsírás fegyverével.) Engem viszont az lepett meg, ami ezután következett.
– Nem megyek oda, mert indulnom kell dolgozni. Mindjárt jön a bébiszitter, ő majd foglalkozik veled!
Fogalmam sincs, hogy ezt honnan szedte. Tudtommal sem rá, sem a nővérére soha nem vigyázott „hivatásos” bébiszitter, azaz aki a szűk családi körön kívülről érkezett volna. Az idősebb testvéreinél elő-előfordult, hogy rokoni-baráti körből kértünk meg egy-egy fiatalt, hogy felügyeljék a gyerekeinket, amíg mi valami programon vagyunk. De amint a fiúk megnőttek, már ők tudtak vigyázni a kisebbekre, nem kellett külső segítséghez folyamodnunk. (A nagymamákat nem tekintem külső segítségnek, ők mindig jöttek, amikor hívtuk őket.) Szóval, ezért volt számomra meglepő, Berninek miért ilyen egyértelmű, hogy a bébiszitter érkezik, és nem, mondjuk, a gyereke (Johanna) apukája. Meg is kérdeztem tőle, hol a gyerek apukája, mire azt felelte, hogy sehol, mert nem ment férjhez, csak szült egy gyereket, akit egyedül nevel.