Tíz perc alatt a Gellért-téri villamosmegállótól a Szabadság-szobor lábához? Így jár, aki nem indult el időben. Persze felfele menet inkább arra ügyelek, el ne vétsem a lépést, igazán nem hiányozna, hogy eséssel indítsam az estét. Hiszen a Szabadság-szobornál gyülekező kis csoporttal a boszorkányok nyomában barangoljuk be a Gellért-hegyet, ígéri a sétát szervező Virág Zsuzsanna és Pőthe Attila, a Barangoló Baráti Kört működtető két idegenvezető. És bevallom, nálam működött a boszorkányos csali, mert a téma régóta érdekel. Ráadásul ez az első ilyen budapesti sétám, mert bár többel szemeztem, valahogy sosem jutottam el. Nagy várakozásokkal indultam hát neki, és végül elég vegyes benyomásokkal köszöntem el.
A csoportban olyan tízen lehettünk, főleg nők, el is csúszott pár jobb-rosszabb poén a boszikról. Kaptunk egy-egy kis nyakba akasztható adóvevőt, és korábban e-mailben kérték, hogy ha van fülhallgatónk, hozzuk – akinek nincs, kap egy bontatlan újat. Logikus, így nekik nem kell kiabálniuk, és mi is mindent hallunk jól. Amit még hoznunk kellett, az az elemlámpa, mert a séta a naplementében indult és a csillagos ég alatt, majd’ két órával később ért véget: a hegyet behálózó ösvényeken a Citadellától a Filozófusok Kertjét érintve az egykori Uránia csillagvizsgálóig jutottunk. Kicsit reméltem, hogy nem lesz része a sétának valamiféle boszorkányos ijesztegetés a sötétben, de szerencsére ezt a feladott labdát kihagyták, maradtak a jó öreg legendák és tények.
Már a kelták rájöttek, hogy ez egy jó hely
A Gellért-hegyet éles kanyarral megkerülő Duna nemcsak festői látvány, hanem évezredek óta kifejezetten praktikus szempontoknak is megfelelt. Az egyik, hogy olyan keskeny itt a folyó, hogy könnyebb volt átkelni rajta, emellett a hegy kiválóan védhető volt. Erre már a Buda környékén és a mai Fejér megye területén élő illír-kelta törzs, az eraviszkuszok is rájöttek valamikor az i.e. 4. században, és sánccal körbekerített települést, oppidumot építettek a hegy déli oldalán. Ennek a maradványai sokáig láthatóak voltak, jórészt akkor semmisültek meg, amikor a 1854-ben ráépítették a Citadellát. Az illír-keltákat aztán a hódító rómaiak telepítették Aquincumba éppen azért, mert túl jól védhető az a hegytető.
A hegy nevében a története
Nagyot ugrunk az időben, hiszen a legenda szerint itt halt meg Gellért püspök 1046-ban. A velencei származású bencés szerzetes a Szentföldre tartott, amikor találkozott az akkori pannonhalmi apáttal, aki meggyőzte, hogy jöjjön Magyarországra, hiszen hittérítőként és az egyház megszervezésében nagy szükség lenne rá. Végül Gellért lett a trónörökös Imre herceg nevelője is. Az I. István halála utáni örökösödési harc Gellértet aktív politizálásra késztette, például csatlakozott azokhoz, akik visszahívták az országba Vazul száműzött fiait. A hírhedt eset akkor történt, mikor Endre herceg, a későbbi I. András üdvözlésére sietett. A legenda szerint éppen a rév felé igyekezett, hogy átkeljen a folyón, amikor a pogány lázadó magyarok elfogták, és vagy szöges hordóban, vagy taligán, de a hegyről lökték a halálba. Bár vannak, akik megkérdőjelezik, valóban így és itt történt-e mindez, a 15. századtól már Szent Gellért-hegyként is emlegetik.
Szent Gellért-szobor (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)
Mert a hegynek egyébként sokféle neve volt: Kelen-hegy vagy Pesti-hegy az Árpád-korban, a későbbi német telepesek pedig már Blocksbergnek hívják. Utóbbira több magyarázat is lehet. Az elfogadott verzió szerint a németek a palánkvár miatt nevezték így, amit még a törökök építettek a hegytetőre. Mások szerint a Dunába omló szikla formája ihlette ezt a nevet. Van viszont olyan feltételezés is, hogy a Harz hegység környékéről ideköltözött németeket az otthoni Brocken-hegyre emlékeztette, ami hajdan pogány szertartások színhelye volt. A negyedik magyarázat már egészen közel visz minket azokhoz a bizonyos boszorkányokhoz.
A nagy európai boszorkányperek idején Blocksberg egy fiktív sziget neve volt, ahol állítólag a Sátán a boszorkányszombatokat ülte az udvartartásával.
A Blocksberg tehát tulajdonképpen egy boszorkányhegy, és ez pont az, aminek a magyarországi boszorkányperek idején a Gellért-hegyet tartották.
És hogy honnan erednek a boszorkányos hiedelmek?
Albrecht Dürer: „Die Hexe“. A boszorkányok az ördögökkel találkoznak a Blockberg hegyén egy utolsó télvégi mulatságon. (Forrás: Wikipédia)
A középkor hajnalán a régi vallások isteneit az ördöggel és udvartartásával társították, a pogány emberek pedig megtérítendő potenciális hívek vagy ellenségek voltak. Így aztán bármilyen pogány eredetű gyakorlat boszorkányságnak számíthatott – ilyenből pedig volt elég, hiszen a nagy korszakváltások a hétköznapi életben soha nem egyről a kettőre történnek. Gyanúsak voltak a vajákosok, akik gyógynövényekkel és/vagy pogány praktikákkal próbáltak gyógyítani, és különösen gyanúsak a bábaasszonyok, akik az anyára és a gyerekre nézve oly gyakran tragikusan végződő szüléseknél segédkeztek. De gyanús volt bárki, aki a szigorú normáktól kicsit eltérően viselkedett, és később nem kevés perirat árulkodik egyszerű irigységről, rosszakaratról, mohóságról, az ismeretlentől való félelemtől és primitív bűnbakképzésről is.
A hisztéria egyik jellemzője, hogy annyira eluralkodik a félelem, hogy emberek sokasága veszíti el a józan ítélő- és racionális gondolkodási képességét. Egy ilyen időszakban kiválóan lehet hatalmat gyakorolni vagy elveszejteni az ellenlábasokat – ez kezdődött el a 16. századtól.
Az újkorra a boszorkány alakjába sűrítették a középkori hiedelemvilág, babonák és félelmek változatos alakjait. Könyves Kálmán a 12. század elején még arról rendelkezett a sokat idézett törvényében, hogy strigák nincsenek, azaz olyan fajta boszorkányok, amik állatokká tudnak változni, és állatok vérét szívják vagy embert is esznek. Azt viszont a tudós király is vallotta, hogy rontó bűbájjal ártó férfi maleficusok és női maleficák viszont nagyon is vannak, és őket büntetni kell. A durván a 16. századdal induló újkor aztán nem válogatott, mindent elhitt: ördöngösséget, rontást, méregkeverést, jövendölést, igézést.
A boszorkányság elleni Summis desiderantes affectibus kezdetű bullát 1484-ben VIII. Ince pápa adta ki. Ebben felsorolta, hogy milyen gonoszságokra képesek a boszorkányok:
- elfordulnak a kereszténységtől,
- szexelnek a Sátánnal és az ördögökkel,
- megrontják a termést, megsavanyítják a tejet, elpusztítják az emberek és az állatok újszülöttjeit,
- impotensé teszik a férfiakat és meddővé a nőket,
- szó szerint lóvá változtatják a férfiakat – innen ered a ‘lóvá tesz’ kifejezésünk –, hogy a hátukon lovagoljanak a boszorkányszombatra.
A pápa a bullában ezen kívül teljes hatalmat adott az egyházi bíróságokat működtető inkvizítoroknak a perbefogáshoz, és utasította a papokat, hogy a szószékről hívják fel a hívek figyelmét a boszorkányveszélyre. Két évvel később két Domonkos-rendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és a Jakob Sprenger nevű inkvizítor adta ki a Boszorkányok pörölye (Malleus maleficarum) című kötetet – amire egyébként nem kaptak engedélyt a kölni teológiai egyetemtől. Ezután elszabadult a pokol.
A Boszorkányok pörölye ugyanis azt állította, hogy a boszorkányokban nem hinni eretnekség, a boszorkányokat pedig üldözni kell.
Az 1669-es kiadásának címlapja. (Forrás: Wikipédia)
Részletesen leírták, mire képesek a boszorkányok, és arra is, hogy lehet kínvallatással beismerést kicsikarni és leleplezni őket. A könyv jelentősen táplálkozott a középkor végén és az újkor elején extrém módon felerősödő nőgyűlöletből, amit aztán tovább is hergelt, például ilyen passzusokkal:
„Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek…. A havivérzés idején annyira telítve vannak nedvekkel, hogy fortyog a vérük. Lélegzéskor mérgező pára árad ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhatnak. Hitük gyenge, és ez vezet a boszorkánysághoz.”
Gellért-hegy, a magyar boszorkányhegy
A boszorkányüldözés persze hozzánk is begyűrűzött, és a három részre szakadt Magyarország boszorkánypereinek első hullámában (ahogy külföldön is) elszaporodtak a koncepciós politikai perek. Ennek lett például célpontja a gazdag és a levelezései alapján mélyen hívő és szociálisan érzékeny özvegy, Báthory Erzsébet. Magyarországon összesen körülbelül 850 boszorkányt ítéltek halálra, de mivel sokan már az ítéletet megelőző kínvallatásba belehaltak, a halálos áldozatok valós száma bizonytalan. A boszorkányperek nálunk a 17. század végén, 18. század elején értek a csúcsra, a legbuzgóbbnak Szeged városa bizonyult, a hazai perek több mint felét (!) itt folytatták le.
A hírhedt szegedi boszorkányperek legtragikusabb napja 1728. július 23-a lett, amikor tizenkét embert, hat férfit és hat nőt égettek meg a Boszorkányszigeten.
Közöttük volt a város leggazdagabb polgára, a 82 éves egykori bíró Rózsa Dániel, és az őt vádoló bába is, Kökényné Nagy Anna.
A Gellért-hegy, mint helyszín először a 17. századi perek vallomásaiban jelent meg, majd utána visszatérő, állandó szereplő lett. A periratok szerint ide érkeztek az egész ország területéről a boszorkányok fekete bak, seprű- vagy kandúrháton, és táncoltak meg közösködtek az ördögökkel. Idővel a hegy neve köznevesült, azaz ha máshol mulattak a boszorkányok, azt is úgy hívták, hogy „szentgellértre mennek”. Ezekből a perekből szemezget tanulmányában Dömötör Sándor, érdemes beleolvasni.
De hogy került éppen a Gellért-hegy a boszorkányperek fókuszába?
Erre egyértelmű magyarázat nincsen, valószínűleg a népi hiedelmek, a lázadó pogány magyarokkal kapcsolatos történelmi múlt, akár a kelta nyomok is hozzájárulhattak. Fontos szempont, hogy a Gellért-hegy milyen kiemelt jelentőségű hely volt mindig is, egy átkelő, ráadásul tele gyógyító erejű forrásokkal. Azt pedig éppen a törvénybe foglalt tiltásokból tudjuk, hogy a pogány magyarok is áldoztak kutak, források, sziklák mellett. A hőforrásokat egyébként elég régen használták, a középkori hagyomány szerint ezzel gyógyította remete Szent Iván is a hozzá fordulókat. Ispotály és fürdők is álltak itt, a Rudas-fürdőből például a törökök építettek gyógyulásra, tisztulására alkalmas medencekomplexumot. A fürdő körül, a hegy lábánál aztán elég hamar letelepedtek a prostituáltak is kis házak sorában – a szegényebbek pedig a hegy kisebb-nagyobb barlangjaiban, mélyedéseiben dolgoztak. Mivel a boszorkányság szorosan összekapcsolódott a szexualitással, elképzelhető, hogy a Gellért-hegyi prostituáltak erősíthették a népi hiedelmeket. Aztán persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a boszorkányperek esetében a tudás sokszor fentről lefele áramlott. Azaz az inkvizítorok és kínzók gyakran célzott, rávezető kérdéseket tettek fel, akár olyan dolgokról, amiről a szerencsétlen áldozatuk még nem is hallott, de inkább bármit bevallott, csak megszabadulhasson a kínoktól. Éppen Dömötör mutat rá, hogy milyen érdekes, hogy egy darabig a Gellért-hegyről valló „boszorkányok” nem is nagyon részletezték, mit csináltak ott. Az egyik első nő, aki elárul többet annál, hogy mulatoznak, a paksi bábaasszony, Vörös Ilona volt 1741-ben. A kínvallatás alatt az asszony beismerte, hogy dobos volt a boszorkányok között: a dobja egy dióhéj volt, azt verte két szál tollal. Egy Plútó és egy Milus nevű ördöggel „közösködött, ahányszor köllött”. A Gonosz pedig fekete varjú és holló képében járt hozzá, úgy hívta Szent Gellért hegyére. Vörös Ilona peréről Cserna Anna tanulmányában lehet részletesen olvasni, az eddigiek tükrében nem nagy meglepetés, hogy halálra ítélték.
Még jobban megismerni a hegyet
És hogy végül hogy sikerült a szervezett séta? A fentiekről is esett szó, de az előzetes várakozásaimhoz képest mégis kissé csalódottan jöttem el. A boszorkányok csak színesítő elemként szerepeltek, inkább végigpörgettük róluk a főbb tudnivalókat. Hogy mi lehet tudni a magyar néphagyomány boszorkányairól, nagy vonalakban a boszorkányperekről, és hogy igen, a magyar boszorkányok a Gellért-hegyről vallottak. Olyan emberként, akit egy kicsit alaposabban érdekel a boszorkányság története, újat igazából nem tudtam meg.
Viszont.
Sokkal jobban megismertem a Gellért-hegyet és a történetét. Ahányszor erre jártam, a nagy mezőn vagy a kanyargós ösvényeken, a Gellért-hegyet inkább zöldterületként tartottam számon. Ám Zsuzsa és Attila felváltva meséltek sok egyéb mellett a Szabadság-szoborról, az itt élő népekről, a hegy egykori szőlőültetvényeiről, a fürdőkről, a Citadella épüléséről vagy az északi oldalon tornyosuló piros téglás villáról. A történetekhez és képekhez illusztrációkat is mutattak, régi fotókon és építési terveken láthattuk, milyen volt a környék több száz éve éve, vagy hogy nézett ki valójában a nő, akiről a Szabadság-szobrot mintázták, és mi lett a sorsa. Séta közben meg-megálltunk megcsodálni a naplementében fürdő várost, aztán ahogy felgyúlnak a lámpák. A Gellért-szoborhoz érve már egészen ránk esteledett, Buda királyfi és Pest királykisasszony mellől pedig a budai vár, a Parlament és a Duna világhírű esti panorámájában gyönyörködtünk. Minden összevetve egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, viszont inkább Gellért-hegyi sétaként hirdetném.
(Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu)
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
