Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.
Léna végignézett a karján, csupa lúdbőr volt. Pedig nem is volt hideg. Talán a fáradtság. Már két órája szaladgált a gyerekek után az óvoda kertjében, a szokásos, fasírtszagú évindító pikniken. Misinek a harmadik volt, Borinak az első. Megdörzsölte a karját, hogy a lúdbőr elmúljon. Nem hozott magával pulóvert, csak a gyerekeknek. Mindig ez van. Kifelejti magát a számításból. Régen mennyire más volt.
Péter viszont végre jól érezte magát. Az udvar másik végében csak úgy kacagtak és röpködtek körülötte a gyerekek, egyik óvodást a másik után dobálta fel a levegőbe. Elbűvölő volt. Igen, Léna fejében ez a szó cikázott, mint valami apró ebihal, szinte csiklandozta az idegeit, egyszerre kellemesen és viszketően. Elbűvölő.