Legutóbbi könyvedből árad a nyugalom, az élet és a természet szeretete. Még káromkodás sincs benne, a legerősebb indulatszó a „kutya kemény”. Mitől lett ez a könyv ilyen visszafogott?
Nem a változásról szól az élet? Most így éreztem jól magam.

Azzal indítasz, hogy borotválkozás közben találtál egy fájdalmas csomót a nyakadnál. Mire gondoltál először?
Arra, hogy meg kéne nézetni, mert szokatlannak éreztem, de nem ijedtem meg. A tünetek csak jelképek. Fontosabb volt azon agyalnom, hogy mit nem veszek észre az életemben, ami miatt kialakulhatott a csomó. Voltak olyan konfliktusaim, amelyekkel, azt hittem, együtt tudok élni, de kiderült, hogy mégsem, ezért a csomó megjelenése után elrendeztem őket. Az operáció előtt erős nyugtatót hoztak, én meg kinevettem az orvost, hogy minek, hiszen nem félek. Besétáltam a műtőbe, levettem a papucsomat, felfeküdtem a műtőasztalra, elkvaterkáztam az altató­ orvossal, és elaludtam.

Tíz éve laksz Szomolyán. Már nem városi, hanem vidéki embernek érzed magad. Lehet mondani, hogy a természettel való békés együttélés mentén éled az életed?
Amikor lehetséges, igen. Tegnap például ribizlit szedtem. Budapesten össze­folytak az évszakok és a hangulatok, annyira el voltam foglalva a magam dolgaival, a város zajával, de most észreveszem, megélem a fák rügyezését, lombhullását. Min­den évszakot egyformán szeretek. Sokszor persze óhatatlan, hogy a városba utazzak előadást tartani, vagy a férfi kézilabda-­ és a női vízilabda-­válogatott csapatával együtt dolgozni. A föld közelségét viszont nagyon szeretem, min­den földdel kapcsolatos kétkezi munka kikapcsol, energiát ad.

A fizikai munka szeretetét a gyerekkorodból hozod?
A szüleim megtanítottak arra, hogy minden munka értékes. Nyaranta két hónapra kicsaptak az apai nagyszüleim tanyájára, ahol segítettem az állatok körül, az aratásban, madzaggal kötöt­tem össze a búzás zsákok száját, nagyapámmal meg feldobáltuk őket a lovaskocsira. A tűzrakás is gyerekkori élmény, hogy milyen jó begyújtani, a tűz köré ülni. Sokszor megraktam a tüzet, és élveztem annak látványát. Orvosként a műszak végén rendszeresen segítettem a nővéreknek „tisztázni” a betegeket. A kétkezi munkának lát­ható eredménye van.

Azt írod, hogy régen a tradicionális nagycsalád más ingereket adott a gyerekeknek, jobban felkészítette őket az életre, mint most.
Régen a gyerekek szeme láttára történt a születés és a halál is, elfogadták az élet körfor­gását, ma viszont a generációk külön élnek, a gye­rekek nem látják az idősödő szülők nyűgét­, baját. Csak tünetileg foglalkoznak velük, elviszik őket orvoshoz, megkérdezik, bevették­-e a gyógyszert, a saját gyereküknek meg azt mondják, hogy „ne félj, meggyógyul a nagymama”. Jobb lenne, ha a gyereket is bevinnék a kórházba, később el­vinnék a temetésre, hogy megtanulja, mit jelent a búcsú, így később a szüleit is el tudja majd en­gedni. Mára viszont minden élethelyzetnek ki­alakult a törvényes rituáléja, az elfekvőtől kezdve a szülőszobáig specializált szakmák vannak, üvegen keresztül örülnek az apák az újszülötteknek. A kialakult helyzeten nem, de a tudatosságon lehetne változtatni.

Hogyan lehetünk tudatosabbak?
Először el kell dönteni: hazudok magamnak, vagy jól érzem magam a bőröm­ben, laza vagyok, vagy görcsös? Ha tudatosult, hogy becsapom magam, akkor át kell gondolni a miérteket. Ha rájövök, hogy azért, mert a könnyűnek látszó utakról – amiket azért választok, hogy megússzam a fájdalmat – azt hiszem, működőképe­sek, az önbecsapás miatt nem szeretem magam, ami az önbizalom csökkenéséhez vezet. Ilyenkor jön az önbüntetés, ami megnyilvánulhat rossz közérzetben vagy a pszichoszomatikus tünetek és betegségek széles tárházában is. Ha a gödör aljára értem, és ott rájövök, hogy mégis én vagyok az életem kovácsa, és nem a környe­zetemet hibáztatom a kudarcos életemért, hanem vállalom, hogy hagytam magam a szeretetéhségem miatt manipulálni, azzal feloldom az önbecsapásaimat, és bocsánatot kérek önmagamtól. A tudatos élet itt kezdődik.

A mai ember sokszor meg akarja úszni az életet, a külső-belső fájdalmat. Régen ez nem így volt?
Nem hiszem, mert régen az élet szerves részeként elfogadottabb volt a fáj­dalom. Az érzelmek hangos kinyilvánítását viszont szégyellték, mert racionális szempontból közelítették meg őket, illetve a pasik nem beszélhettek az érzéseikről, mert azt lányos dolognak tartották, míg a hölgyek nyugodtan sírhattak. Mára már, ha lassan is, de változik a helyzet.

Anno a fiúk beavatási szertartásokon mentek keresztül, mert akkor váltak férfivá, ha azokat teljesítették. Ennek hiányában egy mai szülőnek mit kellene tennie ahhoz, hogy a gyereke érezze annak súlyát, hogy felnőtt, és ezentúl ő vállal felelősséget az életéért?
A 21. században nem hegtetoválást kell eltűrni vagy oroszlánra vadászni, hanem attól lesz felnőtt va­laki, ha a fájdalmas élethelyzeteket is tudja kezelni. Ha párkapcsolatban, munkahelyen vagy az élet más fontos színterein elutasítják, nem esik szét, megoldja a váratlan helyzeteket, és konfliktusban nem a másik­ra mutogat, hanem a saját portája előtt söpör.

Szülőként ezt hogy lehet megtanítani a gyereknek?
Ha a szülő is vállalja a felelősséget az életéért, a gyerek eltanulja tőle.

Ha egy nőt megcsal a férje a titkárnőjével, hogyan reagál egy felnőtt, és hogyan egy felnőttnek látszó nő?
Egy felnőttnek látszó nő elkezd siránkozni, hogy mennyi mindent megtett ezért a szemétládáért, ő meg bezzeg úgy hálálja meg, hogy lelép egy másik nővel. A felnőtt csajszi ezzel szemben azt mondja, milyen hülye volt, hogy ilyen sokáig azt hitte, felnőtt kapcso­latban tud élni egy kisfiúval, és továbblép.

Minden második házasság válással végződik, sokan apa nélkül nőnek fel. Milyen hatással lesz ez az így felnövő gyerekek későbbi párkapcsolatára?

Én úgy fogalmaznék, hogy sokan hiteles apa nélkül nőnek fel, hiszen lehet, hogy együtt élnek a szülők, de kevés az olyan pasi, aki érzelmi szempontból is fel­nőtt. Ez az egyik oka a párkapcsolati problémáknak, amiért nemcsak az apák, ha­nem a hölgyek is a hunyók, akik mindentől meg akarják menteni a partnereiket és a gyerekeiket is. Az anyák legtöbbször kiherélik a fiaikat, a lányok meg elférfiasod­nak, mert elhiszik, hogy jobban érvényesülnek, ha erőszakosak. A fiúk érzelmi szi­tuációkban konfliktuskerülők lesznek, mert eltanulták az apjuktól, és olyan „tökös csajt” fognak választani, mint az anyjuk, a lányok meg „papucsot”, akinek meg lehet mondani a tutit – a kör bezárult.

Fotó: Pályi Zsófia

Hogyan élhet egy városi ember tudatosabban, közelebb a természethez?
Mindegy, hogy hol vagyunk! Vagy tudatosan élünk, vagy nem. Fel kell ten­nünk magunknak a kérdést, hogy szeretek-­e városban élni, vagy sem. Ha imádjuk a reggeli dugót, a hangos szomszédot meg a galambokat, akkor minden oké. Én is feltettem magamnak a kérdést, de nekem elegem lett a nyüzsgésből – ezért költöz­tem vidékre.

Jó lenne, ha mindenki ilyen könnyen hozna döntéseket.
Az emberek általában nem mernek dönteni, mert félnek az újtól. Kölyökkor­ban, amikor fára vagy egy magas mászókára akartunk felmászni, rögtön jött a so­pánkodás, hogy, „jaj, ne csináld, veszélyes, úgysem fog sikerülni”, mi meg elhittük.

Sok szülő azt hiszi, fel kell adnia az életét a gyerekéért, így a gyerek sokszor „élve felzabálja” az anyját. A nők ezt miért hagyják?
A nők az anyaság által könnyen megszerezhető sikerélményt kapnak. Szív­ják a gyerekeik vérét, miközben azt hiszik, jól szeretik őket, holott valójában csak magukat szeretik. Önállóságra nevelés helyett magukhoz kötik a gyereket, ezt ő megszokja, ezáltal kényelmes, lusta, sértődékeny lesz, a felnőtt életében meg konfliktuskerülő és döntésképtelen.

Miért ragaszkodnak a nők olyan férfihoz, aki megalázza őket?
Ez Stockholm-­szindróma (amikor a túszok és a kiszolgáltatott emberek sze-retetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt – a szerk.). Úgy vannak vele, hogy már ismerik a férfit, ezért gyávák kilépni a kapcsolatból és megbocsátani önma­guknak, mert feladták az elveiket, megalkuvók lettek, ezért büntetik magukat. Ha érzed, hogy besokalltál, akkor mersz változtatni. Amikor megfogalmazod és elfoga­dod, hogy időnként gyáva vagy, onnantól kezdve nem használod a „probléma” szót, hanem felismered, hogy döntési lehetőségeid vannak. Na, akkor jöhet a megújulás!

Te milyen helyzetben voltál gyáva?
Amikor azt hittem, önbecsülés nélkül ki tudok alakítani egy boldog párkap­csolatot, de nem tudtam, hogy ez nem boldogság, csak biztonságos és kiszámítható élet. Az egómat fényezgettem, amikor a korábbi párjaimmal „vak vezet világtalant” felállásban léteztünk. Nem volt önbecsülésem, mert hazudtam magamnak. Játszot­tam az erőset, de nem voltam az.

Két éve házasodtatok össze a negyedik feleségeddel, Anitával, akivel egy tokaji rendezvényen ismerkedtetek meg, ahol sommelier-ként dolgozott. Miben más a mostani házasságod, mint az előzőek?
Törekszünk arra, hogy vállaljuk a tetteinkért a felelősséget, és konfliktus­ helyzetben ne a másikra mutogassunk, játszmázzunk, hanem a megoldásra kon­centráljunk.

Miért hindu szertartás szerint házasodtatok össze?
Az ő kívánsága volt, mert ebben hitt, én meg kíváncsi voltam rá. A szertartás zárásaként az ember, aki összeadott minket, rengeteg áldást mondott el szanszk­ritül, utána lefordította magyarra. Aztán illatos fűszereket égetett, és megkérte a násznépet, hogy mindenki gondoljon arra az áldásra, amivel jót kíván nekünk, az ifjú párnak, és menjen körbe mindenki háromszor az emelvényen, ahol a szertartás zajlott, a gyűrű, az összefogás, az egymásra figyelés szimbólumaként. Nagyon szép jelenet volt.

Zavar, ha beszólnak, hogy a sztárpszichiáter négyszer állt oltár elé?
Ez egy tanulási folyamat volt. Minden korábbi párkapcsolatom kellett ahhoz, hogy mára megtaláljam az ideális társat. Amikor valaki véleményt mond a másik­ról, a saját megoldatlan konfliktusai jelentősen befolyásolják a véleményalkotás­ban. Ha valakit megbélyegeznek a negyedik házassága miatt, azzal konfrontálódik, hogy gyáva döntést hozni a saját házasságában, de találkozott olyannal, aki mert megújulni, és ez zavarja. Az, hogy ez változzon, sok meló. A körülöttünk levő fák (margitszigeti platánfák – a szerk.) feltehetőleg egyszerre lettek elültetve. Vannak vastagabbak, vékonyabbak, görcsösebbek, egyenesebbek. A társadalomban is ez van. Mindenki megkapja a lehetőséget, hogy felismerje, mit jelent a tudatos élet, de sokan nem hallják meg, hanem csak racionális szempontból közelítenek az élethez, de előbb-­utóbb ki fog alakulni egy kritikus tömeg, ami változásokat generál. De hogy mikor, senki sem tudja. Nekem az a legfontosabb, hogy önmagammal el tudjak számolni.

Mit kell tennünk ahhoz, hogy a mindennapokat ne rutinból nyomjuk le, hanem legyen bennünk több tűz, érezzük, hogy élünk?
A Bakancslista című filmben az egyik szereplő azt magyarázza, hogy egy felmérés szerint az emberek 96 százaléka nem akarja megtudni a halála napját. Szerintem azért, mert nem tettek meg mindent akkor, amikor élhettek volna. Nin­csenek hétköznapok. Minden nap egyszeri és megismételhetetlen.

(Kiemelt fotó: Pályi Zsófia/Nők Lapja)

Ha szeretnél többet megtudni a párkapcsolatok buktatóiról, mindenképp hallgasd meg a Psziché Akadémia legújabb beszélgetését dr. Csernus Imrével és dr. Hevesi Krisztina szexuálpszichológussal.