Olyan érzékeny és áttetsző, akár egy pillangó, miközben amit elmesél magáról, több emberéletre is elég volna. Hullámvölgyekben bővelkedő sorsából eddig két regény és egy novelláskötet született, most pedig meglepetésemre egy szakácskönyvvel rukkolt elő, amelyet hisztaminintoleranciában szenvedők részére írt. Segítő ember, kétség nem fér hozzá. Felemelő találkozásaim egyike a vele folytatott beszélgetés.

Ahogy a kapu lassan kinyílik előttem, furcsa érzésem támad, mintha Rubin Eszter egyik regényébe csöppentem volna. Ugyanaz az óriási ház, ugyanaz az elvarázsolt kert, mintha még a kutya is ugyanaz lenne. Szerencsére ehhez a látványhoz a könyvvel ellentétben nem párosulnak baljós sejtelmek.
– Cilike, gyere ide! – hallom Eszter szeretetteli, szelíd hangját, ahogy a kíváncsi, lelkesen ugráló kutyust rendre inti, aztán megjelenik ő maga is.

Egészen légies, törékeny jelenség, az Árnyékkert egyik főszereplőjét, Hannát juttatja eszembe, aki élete végén súlyos beteg lesz, míg végül lebegő árnnyá változik. Mint később kiderül, nem is tévedek. Hannát valóban részben magáról mintázta az író. De miért ölte meg a regénybeli karaktert?

Az orvosok nem értették 

– Azért az nem olyan egyértelmű, hogy Hanna meghal – mosolyodik el Eszter. – Szándékosan lebegtettem ezt a könyvben, bár valóban nagyon rossz állapotban voltam, amikor a befejezés született. Két évvel ezelőtt hirtelen megromlott az egészségem, és nehezen találtam rá a gyógyulás útjára. Úgy jártam, mint Hanna a regényben, elfogytak a bőröm alól a szövetek, mert szinte semmit nem tudtam már megemészteni. Kamaszkorom óta küzdök mindenféle allergiákkal, először a tejre, aztán a gluténra, míg végül már a cukorra és a fruktózra is rossz válaszokat adott a szervezetem.

Állandó hasi fájdalmak, ízületei problémák, ödémák, fulladás gyötörtek, ám az orvosok nem találták az okát.

Végül egy létfontosságú antibiotikum-kúra után összeomlott az emésztésem. Súlyos állapotba kerültem, mire sikerült rátalálnom egy funkcionális terapeutára, aki végre rálátott az egészre, és megállapította, hogy a bélgyulladás és a felborult bélflóra okozta hisztaminintoleranciában szenvedek. A terapeutát egy sorstárs csoportban ajánlották a figyelmembe a közösségi oldalon, Magyarországon ugyanis szinte csak az online önsegítő betegcsoportokban lehet komolyan informálódni erről az állapotról, pedig egyre többen leszünk.

Sok kísérletezés árán sikerült beállítanom a számomra megfelelő diétát, ezeket a recepteket gyűjtöttem össze az új kötetemben,

amely nemcsak szakácskönyv, hanem útmutató és támogatás is szeretne lenni a hisztaminintoleranciában, valamint összetett táplálékallergiában érintetteknek. Reggel, délben, este frissen kell főznöm magamnak, de mivel korábban is gasztromániás voltam, ez szerencsére nem esik nehezemre.

A főzés szenvedélye gyerekkora óta kíséri Esztert, de csak két diploma után döntött úgy, hogy kitanulja a cukrászmesterséget. A Zazi cukrászdában végezte a gyakorlatát, cipekedett, mosogatott, ha kellett, négyszáz süteményt felkockázott, estére majd beszakadt a háta. Végül nem nyitott saját cukrászdát, ellenben az ötletből született egy könyv, amely a címét a New Yorkban nagy népszerűségre szert tett zsidó perecről, a bagelről kapta.

Bárki, aki betér a képzeletbeli Bagel boltba, elmesélheti a szerzőnek a történetét. Eszter nem tervezte, hogy első, nagy sikerű regénye, a Barhesz után még egyszer tollat vesz a kezébe, „túl boldog voltam ahhoz, hogy írjak”, vallja be, hiszen végre együtt élt nagy szerelmével, akire oly sokáig várt, és akivel nyolc évvel ezelőtt beköltöztek ebbe a fantasztikus házba. Ám a boldogságig göröngyös út vezetett.

„Az életről mesélek”

– Már kamaszként is problémás voltam, érzékeny, szorongó gyerek – avat be a kezdetekbe Eszter. – Sehogy sem találtam a helyem abban a komor hangulatú, merev oktatási intézményben, ahová jártam. Értelmiségi szüleim legnagyobb megdöbbenésére – anyám bíró volt, apám fizikus – hamarosan meg is buktam. Két év elteltével otthagytam a sulit, és inkább elmentem dolgozni egy kutatóintézet könyvtárába. Végül esti tagozaton érettségiztem le, majd társadalomtudományokat hallgattam az egyetemen. A friss diplomámmal egy családterápiás központban helyezkedtem el.

Hamar nyilvánvalóvá vált azonban számomra, hogy a segítő munkában könnyen ki lehet égni,

ezért a második gyerekem születése után már nem mentem vissza dolgozni. Közben jelentkeztem a Szép-Lak magazin egyik pályázatára, amit lakásenteriőr-tervezésre írtak ki, és dobogós helyezést értem el. Akkor találtam rá arra, ami igazán érdekel. Egy építész barátnőmmel kezdtünk bele a vállalkozásba, ami hamar felfutott, de a gazdasági válság idején, amikor leálltak az építkezések, abba kellett hagynunk. Nem bánkódtam túlságosan, addigra már inkább a cukrászat érdekelt.

Míg Eszter karrierje meredeken ívelt felfelé, magánélete zuhanórepülésbe kezdett, egyre jobban szenvedett a házasságában. Megszületett a kislánya, majd másfél év múlva a fia, a kisfiú azonban ötnaposan meghalt. A gyötrődő asszony úgy érezte, maga alá temeti a tragédia. Nem volt ereje tovább élni. Naphosszat sírt, mígnem eljött egy pont, amikor ráébredt, döntenie kell: ha tovább emészti magát, valóban a fia után megy. A sportolásban találta meg újra önmagát, majd a válása után fogott bele első regénye megírásába.

– A Barheszt, ami a zsidó ünnepi kalács neve, a kisfiam haláláról, a veszteségről és a gyászról kezdtem írni, de végül mégsem csak arról szól, hanem az életről, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Úgy törtek elő belőlem a szavak, mint búvópatak a föld alól. Megállíthatatlanul. Reggel leültem a gép elé, és este azon vettem észre magam, hogy már rám sötétedett. A könyv végül nagy siker lett, még ma is kapok leveleket az olvasóktól.

Nagyon örültem, amikor Csákányi Eszter megkeresett, írnék-e egy darabot a történetből, szívesen eljátszaná.

Azonnal megírtam a monodrámát, amit Fischer Iván Lakásszínházában mutattunk be. Nem sokkal később a sikeren felbuzdulva született meg a Bagel című novelláskötet, tavaly pedig megjelent a második regényem, az Árnyékkert.

„Megtanultam mosolyogni”

A könyv valójában csodás pszichológiai esettanulmányok gyűjteménye, fordulatos családtörténetbe ágyazva. Végigvonul rajta egy bántalmazó kapcsolat, amely azonban nem fizikai agresszióban, hanem tökélyre fejlesztett manipulációs technikákban és mindent lebíró birtoklási vágyban nyilvánul meg.

– A regény tulajdonképpen magától íródott, én pedig időnként rácsodálkoztam a szereplők közt folyó párbeszédre – emlékszik vissza Eszter, és a felfedezés feletti ámulatában még ma is összecsapja a kezét. Most veszem észre, milyen gyönyörű a nevetése. Erő és élet árad belőle.

– Pedig harmincöt éves koromig egyáltalán nem tudtam nevetni – árulja el szégyenlősen. – Nézz rá ezekre a fotókra! Anyukám kislánykori fényképe és az enyém. Ugyanaz a szorongás és kívülállóság tükröződik a tekintetünkben. Édesanyám közvetlenül a háború után született, és bár a családunkban egyáltalán nem volt tabutéma a holokauszt, számomra mégis vég nélküli szorongás forrását jelentette gyerekkoromban.

Anyai nagyszüleimet az egymás iránt érzett friss szerelmük és élni akarásuk megtartotta a borzalmak során.

Nagyapám megszökött a munkaszolgálatból, nagymamám pedig hamis papírokat gyártott, amelyekkel sikeresen átvészelték a háborút, de mégiscsak évekig a halál árnyékában éltek, és ez örökre a tudatalattijukba égett. Apai nagyszüleimmel viszont halálukig nem lehetett beszélni arról, mi történt velük. Én azonban megtörtem a hallgatást. A Barhesz című regényem részben a pozitív zsidó identitásról és a zsidó életről szól, párhuzamot vonva az egyéni tragédia és a zsidó nép sorsa között. Végső konklúziója, hogy a halálnak csak az élettel lehet ellentmondani.

– Magam küzdöttem meg az identitásomért, ahogy a korosztályom sok tagja. Mi, unokák vagyunk az első generáció a háború óta, akik önazonosak tudunk lenni, és örömünket leljük a zsidóságunk megélésében. A lányom számára pedig ez már teljesen magától értetődő. Amikor osztálykiránduláson járt Auschwitzban, az emléktáblára, amit minden diák letűz a sínekre a talpfák közé, ezt írta: Anachnu mispacha achat – Egy család vagyunk. Sírva fakadtam, amikor elmondta. Azért fontos a haláltáborokba elzarándokolnunk, hogy megmutassuk: mindannak ellenére, ami történt, még mindig élünk!

Mindig az életet kell választani

– fejezi be vallomását Eszter, majd szelíden hozzáteszi: – Tudod, én az utóbbi időben a család leggyengébb láncszemeként gondoltam magamra. Ezt nemrég mondtam is a lányomnak. Erre ő elkerekedett szemmel rám nézett: anyu, hiszen te vagy ebben a családban a szupererő! Rádöbbentem, hogy igaza van. És ha már ekkora erőt kaptam, élnem is kell vele. Belekezdtem egy új szakácskönyv írásába, és egy transzgenerációs szorongásról szóló regény kéziratán is dolgozom. De hiszen egész eddig erről beszéltem!

Fotó: Morvacsik Dorka