Szabó Magda ma lenne 103 éves. Az évforduló alkalmából arra gondoltunk, hogy a gazdag Nők Lapja archívumból szemezgetünk, biztosan találunk itt tőle olyan szöveget, interjút vagy recenziót egy-egy könyvéről, színdarabjáról, amit megoszthatunk az olvasóval. Arra azonban nem számítottunk, hogy 1980-ból egy ennyire bensőséges interjú kerül elő, amelyben a szerző saját otthonában az otthon jelentéséről és jelentőségéről vall Földes Annának, és amelyből az is kiderül, hogy számos értékes műtárgy mellett „Örkény Pista” első lépéseit őrző cipőcskéje is az ő könyvespolcán landolt. Mégsem múzeumban élt: sőt, ki nem állhatta azokat, akikhez csak papucsban lehetett bemenni, és az is kiderül, hogy miért annyira otthonos a regényeiben „közlekedni”. Olvassátok szeretettel, mit üzen az otthonról az egyik legjelentősebb magyar regényszerző. 2020-ból az interjú idejére visszatekintve azt is jobban érthetjük, miért annyira bosszantó és fájdalmas, ha a tárgyak túlélik a gazdájukat. (Szabó Magda 2007-ben hunyt el.)    

Földes Anna: Otthon Szabó Magdánál. Nők Lapja, 1980/51-51.

Otthona mindenkinek van, vagy legalábbis mindenki igényt tart rá. Az otthon fogalma nem redukálható a személyi igazolványban szereplő állandó lakhelyre, nem szorítható be a bennünket körülvevő, négy fal határolta, bútorozott térbe. Az otthon – összkomforttal vagy anélkül – mindennapi életünk folyamatosan zajló drámáinak és komédiáinak színpada. Várunk és menedékünk. Beteljesedett felnőtt álmunk és egy élet munkájával létrehozott, örökké befejezetlen alkotásunk. Az otthon – az Értelmező Szótár lényegre törő magyarázata szerint: „lakás, lakóház, amelyben lakik valaki”. Szabadabb, személyesebb megfogalmazásban – az otthon tükör is, amelyből lakója tekint a világra. Szabó Magda önéletrajzi írásaiban, regényeiben, drámáiban talán a szokottnál is nagyobb szerepe van a hősök térbeli gyökereinek, otthonának. Az író saját életének elsőrendű színtere az a modern pasaréti lakás, amely megannyi részletében a Régimódi történet világát, Szabó Elek és Jablonczay Lenke hajdani, debreceni otthonát idézi.

Szabó Magda 1964-ben (Fotó: Fortepan/Hunyady József)

– Múlt és jelen összeépült a lakásunkban. Ami legközelebb áll hozzám ezek között a falak között, azt jórészt a szülői házból, Debrecenből hoztam, és velem volt már első, egyszobás Attila utcai otthonunkban is. De én most nemcsak a tárgyakra, bútorokra gondolok.

– Hanem?

– Arra, ami az otthont otthonná teszi. És amiről ritkábban beszélünk. A szokásainkra. Arra, hogy mi, mióta az eszemet tudom, „ünnepesek” voltunk.

– Én azt hiszem, majd minden felnőtt ember tudatának, emlékraktárának mélyén ott élnek a gyerekkori ünnepek. Régi, süteményillatú karácsonyok…

– A mi ünnepeink nem mindig szerepelnek a naptárban. Mi például ma is megünnepeljük apám születésnapját, pedig már 1959 óta nincs köztünk. De én azon az egy napon azóta is az asztalra teszek neki egy tányért, odakészítem a poharát, és szavakkal vagy anélkül, de felköszöntjük.

– Ezek szerint nem annyira a tárgyakban, mint szellemében őrződ a régi otthont.

– Elválaszthatatlannak érzem a kettőt.

Tapasztalataim szerint kétfajta ember létezik. Az egyik idegen környezetben is azonnal otthont teremt magának, mert szüksége van rá ahhoz, hogy lélegezni tudjon. A másik típusnak csak lakóhely kell.

Amikor életemben először, fiatal tanárként kikerültem a szülői házból, albérletben éltem Hódmezővásárhelyen. Nagyon hamar összebarátkoztam a háziasszonnyal, aki megengedte, hogy a magam igénye, törvénye szerint éljek a kis szobában. Akármilyen pici és szűk volt az a szoba, számomra ez jelentette az első felnőtt birodalmat, amelyben a hatvannégy pengős tanári keresetemből függetlennek, a magam urának érezhettem magam. A tárgyak, amelyeket akkoriban szereztem, a bennem felébredő halvány hűtlenségre vallottak: valami mást kerestem, mint ami otthon körülvett.

– Ez volt tehát a lázadás korszaka!

– Semmi esetre nem nevezném lázadásnak. Apám otthon is mindig elismerte a jogomat arra, hogy a magam képére formáljam közvetlen környezetemet. Csak mosolygott, amikor a doktorátusom örömére kapott ajándék összegből, mai szemmel ítélve kiabálóén ízléstelen, olcsó, rózsaszín üveg teáskészletet vásároltam saját vendégeim számára, csak azért, hogy ne kelljen a műkincsszámba menő, csodálatosan szép és finom családi porcelánnal terítenem.

– Talán féltél, hogy eltöröd…

– Dehogy. Apám józansága, embersége még ettől is megóvott. Ő büszke volt ugyan a valamelyik felmenőjétől örökölt, értékes porcelángyűjteményre, de az volt a meggyőződése, hogy a lakás nem múzeum, és a tárgyak arra valók, hogy használjuk őket. Más családban sírás, veszekedés volt, ha eltört egy csésze. Az én apám csak annyit mondott: most már ez sem fog túlélni! A lelke mélyén mindig is bosszantotta, hogy egy tárgy – akár értékes, akár értéktelen, de mindenképpen holt jószág – túlélheti gazdáját. Hogy a világon a legértékesebb, az emberi élet, romlandóbb és rövidebb lehet, mint a tárgyaké.

– Aki körülnéz a szobában, ahol élsz, dolgozol, vendéget fogadsz, mégis a szép, régi tárgyak varázsát érzi. Itt van ez a sublót, ez a kecses lámpa… Még a cukorfogó is mesteri ötvösmunka.

– Esperes nagyapám kapta a nagyváradi rabbitól. Ennek is, mint sok más tárgynak, őrzöm a történetét. Ma már valahogy közelebb érzem magamhoz a szüleim ízlését, mint saját, fiatalkori álmaimat. Nem különösebben értékes, de szép szecessziós bútorok között nőttem fel, én viszont akkoriban valami harsányan modern, csillogóra vágytam. Nemcsak írónak, embernek is lassan fejlődtem. Fokozatosan tanultam meg becsülni a szépet.

Fiatal koromban a legszívesebben lefaragtam volna szobámban a biedermeier bútorok cirádáit, és laboratóriumi csillogású üveg meg króm holmik közé költöztem volna.

Talán, ha az akkori Szabó Magda találkozik Henry Moore vagy Schaár Erzsébet művészetével, rádöbben arra, hogy valójában mit keres. Így – maradtak az olcsó álmok: akár piros bibircsókokat is kilógattam volna a szobámban. Apám elnézően mosolygott és figyelt. Tudta, hogy haragszom az engem körülvevő tárgyakra.

(Fotó: Rédner Márta)

– És hogyan békültél meg?

– Fokozatosan. Érettségi után, majd később, minden nyáron egy hónapot töltöttem Bécsben, egy nagyon is különös összetételű közösségben. Az intézet felében Bécsben tanuló, vagy vakációra, nyelvtanfolyamra érkezett diáklányok éltek, a másikban – magányos öregasszonyok. Nyelvtanulás céljából a konyhán és a felvételi irodán segítettem, és munka után rengeteget beszélgettem a ráérő nénikékkel, akiktől megtanultam, milyen sokat jelentenek a hajdani otthonukból magukkal hozott, valóban szép bútorok, a szívükhöz nőtt, régi tárgyak. Először itt értettem meg, hogy mennyi mindent, hányféle emléket, érzést idézhet fel egy-egy megszokott családi darab. És kezdtem felfedezni a valóban szép holmik és a silány utánzatok közti különbséget is. Persze, magamban mindig hozzátettem, hogy nekem nincs mit felidézni. Engem a múltnál jobban izgatott a jövő.

– Mikor teremtettél először budapesti otthont?

– A felszabadulás után. Amikor a minisztériumban dolgoztam, két lánnyal afféle baráti társbérletben éltünk a Hold utcában. Itt már senki nem szabta meg, mikor mehetek a fürdőszobába, saját keresetemből könyveket vásárolhattam…

– Vajon ennyi elég ahhoz, hogy valaki otthon érezze magát?

– Számomra itt kezdődik az otthon. Amikor az otthonteremtő típust említettem, megvallom, magamra is gondoltam. Hiszen amikor négy hónapot ösztöndíjasként Amerikában töltöttünk a férjemmel, még ott is igyekeztem otthonná alakítani a szállásunkat. Legelőször is vettem egy írógépet. Tudtam, hogy az angol klaviatúrás gép számomra állandó használatra alkalmatlan, beértem a legolcsóbbal, amiért nem fájt a szívem otthagyni. De amíg Amerikában éltem, addig ott volt az íróasztalomon a gép, mellette tornyosultak a megvásárolt és ajándékba kapott könyvek – otthon voltam. Mert számomra – és ez részben foglalkozási ártalom, részben az otthoni környezet emléke – az íróasztal, az írógép és a könyv jelentik az otthon tárgyi fogódzóit. Az utóbbit azonban általános érvénnyel mondhatom: szerintem, könyv nélkül nem létezik igazi otthon.

– Beszélgetésünkben egyre visszatér a gyerekkori, a debreceni otthon. Írásaidból is azt érzem, hogy megváltozott a tárgyakhoz való viszonyod.

– Ne hidd. A debreceni otthont apám óhajtása szerint felszámoltuk. Megfogadtam parancsát:

ha a szereplők elmentek, nincs szükség a színpadra sem.

Amit ma körülöttem látsz, az még a szüleim életében került hozzám. A nagyapám íróasztala, meg egy régi, dédapától ránk maradt, összehajtható asztal. Ezeknek azonban nem a kegyelet, hanem a használat ad nálunk létjogosultságot. Nem szeretnék múzeumban élni. Csak a képek idézik a szüléimét. Szeretem magam körül a régi arcokat. De élő ember képét soha nem raknám ki magam köré. Legkedvesebb festményem viszont a lakásban Szántó Piroska modernnek mondott, számomra időtlenül szép képe. Ez már nem örökség: akkor kaptam tőle, amikor egyik kiállítását megnyitottam.

– A régi tárgyak között, ahogy látom, egyre több az újabb emlék.

– Minden otthonnak megvannak a maga évgyűrűi. A tárgyaknak a történetei. Könyvtáramban például több régi bibliát is őrzök, de a legkedvesebb Illés Endre ajándéka – a Régimódi történet bemutatója alkalmából kaptam. Néha eltűnődöm a könyv első lapján olvasható, kézzel írott bejegyzéseken: nemzedékek születése, halála, boldogsága, tragédiája szorult a halványuló évszámok mellé… Az asztalon levő érem, amivel az előbb játszottál, a debreceniek ajándéka: az Abigélért kaptam. Azt a piros vászonkötéses orosz nyelvű kötetet az íróasztalomon Orlova hozta, a moszkvai Szépirodalmi Kiadó szerkesztője. A Láksin számomra is izgalmas bevezetőjével százezer példányban kiadott Régimódi történetnek minden ajándéknál jobban örültem! Lehet, hogy szerénytelenség, de most ez az egyik legkedvesebb könyvem. Ez a kis galvanizált gyerekcipő a polcon viszont – örökség: Örkény Pista első lépteit őrzi és ő hagyta rám. Halála óta ez a kis cipő is része lett az életemnek.

– Tehát, mégiscsak múzeum?

– A világért sem! Először is: az igazi otthon kényelmes. Van hova leülni, lefeküdni. Nem a vendégek kedvéért olyan, amilyen, hanem azért, hogy az ember jól érezze magát benne. Magától értetődő alázattal vettem papucsot Tolsztoj házában; de olyan helyre, ahol a háziasszony pedantériájának szolgálatában a küszöbön kell hagyni a cipőm – inkább nem megyek.

Sajnálom azokat, akik a tárgyak, vagy akár a rend rabszolgái. Akik, ha barátok érkeznek hozzájuk, örökké ugrálnak.

A gyerekeket egzecíroztatják, az állatokat kiutálják. Számomra, talán mert egész pesti életemben is megváltoztathatatlanul vidéki maradtam, az állat – a kutya, a macska is tartozéka az otthonnak.

– Tehát szerinted nem státusszimbólum?

Szabó Magda 1990-ben (Forrás: Wikipédia/Csigó László)

– Státusszimbólum a világítós rekamié vagy a bárszekrény, az amit az emberek önmaguk igazolására, vagy a szomszédok bosszantására vásárolnak. Mert nem akarnak lemaradni a tárgyak megszerzéséért folytatott versenyben, mert valamit bizonyítanak. De abban a pillanatban, amikor a két szobából, vagy a két szintből státusszimbólum lesz – megszűnik otthonnak lenni. Szerintem az embernek az otthona (a legszebb is) olyan, mint az egérnek a lyuka…

– Nem éppen szívet melengető, költői hasonlat!

– Viszont kifejező. Hiszen – mindannyian tudjuk, hogy az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon – menedék. Az az ember, akinek van hová – és van kihez – hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal. Lehet, hogy aki meghallgat, nem mindig és nem mindenben ad nekünk igazat. De az biztos, hogy mindig együttérez, velünk örül és velünk sír. Felnőtt korában ki-ki tapasztalja, hogy minden racionális otthon tele van koncesszióval. Nézzünk szembe a valósággal: alkalmazkodás nélkül nincs otthon. Az is biztos, hogy minden otthonban őrződik egy-egy erős egyéniség kisugárzása. De ez a légkör a család minden tagjának biztosítja a védettséget, és biztosítja a maga szuverenitását is. Ettől lehet a család minden tagja számára – otthon.

– Az író nemcsak saját családjának életét éli. Nemcsak egyetlen otthonba bejáratos. Én azt hiszem, regényhőseid jellemére, sorsára is visszahat az otthon, amelyben élnek, pontosabban – amit teremtesz köréjük.

– A hőshöz olyannyira hozzátartozik az otthona, hogy én hozzá sem tudok kezdeni a regényíráshoz, amíg nem ismerem. Többnyire mérnöki pontosságú alaprajzot készítek, amelybe berajzolom az ajtókat, a bútorokat is. Mire írni kezdek, már pontosan tudom, ki milyen tárgyi és szellemi környezetben él.

– De vajon meghatározó-e ez a környezet a regényhősök sorsában?

– Többnyire az. A Pilátus valójában: két otthonmodell összeütközése. Iza azzal ítéli halálra az anyját, hogy nem engedi saját, vidéki otthon-képét megvalósítani a fővárosban. De ugyanakkor neki is megvan a maga igazsága, neki is megvan a joga a saját elképzelése szerinti élethez. Vagy itt van Az őz Encsy Esztere, akinél a lakásban nincs fürdőszoba, és csak egy ronda, lila függöny különíti el a konyhából a mosakodásra leválasztott helyiséget. Ezt súrolja Eszter abban a pillanatban, amikor Angéla beállít hozzá – kesztyűben. Azt még csak elviselné valahogy, hogy Angéla családja jobb módú, hogy szép otthon veszi körül, de amikor felfedezi, hogy Angéláéknál még őz is van, akkor kicsordul a pohár. Minden hősöm életébe másként szól bele a tárgyi környezet. Zsófiét azért rendíti meg, amikor édesanyja el akarja adni az orvos édesapa megmaradt felszerelési tárgyait, a rendelő bútorait, mert számára a fehér, gyógyszeres üvegszekrény jelenti az orvos apát, a boldog, védett gyerekkort.

– A napi- és hetilapok otthon-rovatai mindig adnak egy-egy gyakorlati tanácsot is az otthonteremtéshez. Az írótól az emberek másfajta tanácsot várnak.

– Az én legfontosabb „lakberendezési” tanácsom, hogy ne rendeljük alá életünket, önmagunkat az innen-onnan meggondolatlanul összehordott, vagy akár véres verejtékkel megszerzett, létünket igazoló tárgyaknak.

Ne teremtsünk múzeumot, és ne próbáljuk a magunk ízlését, otthonemlékét rákényszeríteni a fiatalokra. Aki hangfalat szeretne a szobájába, az nem biztos, hogy örül egy ajándék harmóniumnak. Aki szereti mindazokat, akikkel megosztja otthonát, azon igyekszik, hogy a lakás négy fala minden családtagnak ugyanazt a tartalmat, védelmet, egyformán testreszabott környezetet nyújtsa. Hogy minden benne lakónak valóban – otthona legyen.

Földes Anna

Nők Lapja 1980/51 (Forrás: Nők Lapja Archívum)

(Kiemelt kép: Szabó Magda 1964-ben. Fotó: Fortepan/Hunyady József)