Katt! „Mosolyogj egy kicsit!” Katt-katt! Ülök a kötelező fotózáson, és elképesztően zavarban vagyok a szokatlan helyzet miatt. A fotós profi és kedves, igyekszik oldani a feszengésemet – például azzal, hogy mosolyogjak jobban. Amikor visszanézem az elkészült képeket, látom, hogy ez nem az igazi. Valahol a kényszerű mosoly mögött elbújtam én, sokkal inkább önmagam lettem volna, ha komolyabb arcot vághatok. Nem, mintha egyébként mindig annyira komoly lennék, de az aktuális arckifejezésemet ezeregy dolog befolyásolja. Hangulat, szituáció, társaság…
Mégis, egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy maradhatok komoly, ha épp arra vágyom, ha szeretnék egy kicsit távolságot tartani, vagy ha szerintem a helyzet azt kívánná. És ha mégis dacolok, hát szembe kell néznem a következményekkel: a megjegyzésekkel, amikben a komolyság inkább pejoratív, elmarasztaló, lefokozó, vagy a légüres térrel, ami kialakul körülöttem. Tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, mert sok kollégával, baráttal, ismerőssel beszélgettem már hasonló tapasztalatokról. Arról a kitartó, így egyre nyomasztóbb elvárásról, hogy tök mindegy, hogy vagy éppen, mosolyogj, hogy mások jobban érezzék magukat. És egyébként is, miért nem mosolyogtál eddig? Valami baj van veled?
Miért is kell folyton mosolyogni?
Persze azonnal beugrik a tudományos válasz: az emberi faj számára a mosoly a barátságosság, a békés szándék jele, és közvetíti a jó hangulatunkat, boldogságunkat, örömünket. Egy mosolygós embert nyíltabbnak, őszintébbnek találunk. Vonzóbb, ezért szívesebben kerülünk vele kapcsolatba. Persze elmosolyodunk akkor is, ha kínosan érezzük magunkat, sőt, akár félelemből is, ez utóbbi ősi örökségünk. A kutatók szerint a fogakat mutató mosoly őse, mint az emberszabásúaknál, a félelmet, az alárendeltséget vagy a fenyegetést jelenthette. Mindenesetre a modern ember a szuperérzékeny szenzoraival elég gyorsan és könnyedén beazonosítja, éppen milyen mosolyt lát: őszintét vagy mesterkéltet, félelemtelit vagy esetleg gúnyosat.
Az őszinte mosolyt egyébként már a 19. században leírta Guillaume Duchenne francia orvos, róla is nevezték el. A Duchenne-mosoly születésekor ahhoz, hogy a száj sarkai megemelkedjenek, szükséges a járomcsonti izom és a szem körüli izom is, ami megemeli az arcvonalakat és ráncokat formál a szem körül. Ez egy spontán mozdulat, ráadásul társul hozzá egy jellegzetes tekintet is, erre mondjuk, hogy a szeme is mosolyog. A nem őszinte mosolyt sok kutató szerint ösztönösen észrevesszük, mert olyankor nem mozdul a szem körüli izmok külső része, mivel ezeket a legtöbben nem tudjuk akarattal irányítani.
Mindennek pedig ott lesz jelentősége, hogyha tudatosítjuk, hogy az emberi kommunikáció 60-70 százaléka nem a szavainkkal történik, hanem a non-verbális jelekkel: a testtartással, mozgással, hangszínnel és a mimikánkkal, tekintetünkkel is.
Ilyen szempontból persze valahol érthető, ha mások arra bátorítanak, mosolyogjunk többet, hiszen ez elvileg nekünk tesz jó szolgálatot, jól indulunk az embertársainknál.
Engem az bosszant, hogy pont a mosoly lényege, az őszintesége veszik el, ha folyton erőltetik.
Lehet, hogy inkább azt lenne érdemes tudatosítani, hogy teljesen természetes és rendben van, ha valaki éppen nem mosolyog. Nem fogja leharapni a fejünket, és az sincs kőbe vésve, hogy komolyan ne lehetne udvariasan vagy kedvesen viselkedni. Főleg, ha a következő percben akár fel is ragyoghat az a bizonyos természetes mosoly. Adhatnánk valódi időt egymásnak, hogy megmutathassuk magunkat – és annyit magunkból, amennyi éppen komfortos.
Ez főleg a nőkre érvényes – de a férfiakat is hátrányosan érinti
Mert egy dolog az anatómia és az evolúció. A társadalmi-kulturális szokásaink is rátesznek egy lapáttal a mosolyparára. Ha egy férfi többnyire semleges, komoly, esetleg morcos arckifejezéssel végzi a napi teendőit, azon nem nagyon akadnak fenn az emberek. Egy nőtől viszont kifejezetten elvárja a társadalom, hogy legyen mosolygós – ezzel szerezzen örömet és nyújtson kellemes látványt másoknak. Tehát egy nő az elvárások szerint kevésbé lehet ura a mimikáján keresztül a testének. Sőt, a férfiak a komoly nőket kevésbé tartják szexuálisan vonzónak. Ez egyébként pont az ellenkezője, mint ahogy a nők gondolják a férfiakról, azaz tulajdonképpen a férfiak sem lehetnek szabadon önmaguk.
A kutatások egyébként arra jutottak, hogy a nők többet mosolyognak, mint a férfiak, a mosolyok mennyisége pedig az életkorral és a társadalmi státusszal, munkahelyi beosztással is változik. Pedig a nők nem boldogabbak, sőt, a depresszió enyhe tünetei és súlyosabb formája is gyakrabban alakul ki náluk, mint a férfiaknál. Nancy Henley kognitív és szociálpszichológus szaktekintély, aki az élete során sokat foglalkozott a nők és férfiak közötti társas érintkezésben észrevehető nonverbális gesztusokkal, a női mosolyt „a béke jelének” hívta. Úgy gondolta, a nők azért mosolyognak többet, mert társadalmilag alárendelt státuszban vannak, és így próbálnak vonzóbbnak és kevésbé fenyegetőnek látszani.
Kérdés, hogy mi lesz azokkal, akiknek mást dobott a genetikai lottó?
„Minden rendben?” – A semleges arc, ami kiborít másokat
Resting bitch face (RBF). Beugrik, hogy milyen fotók készülnek általában II. Erzsébetről, Victoria Beckhamről, Kristen Stewartról? Na, arról beszélünk. Az angol kifejezésre nincs jól passzoló magyar megfelelő, talán leginkább flegma vagy undok arcnak lehetne fordítani, és azt jelenti, amikor valakinek olyan a teljesen semleges arckifejezése, mintha valami problémája lenne a világgal, másokkal, magával. Mintha éppen ítélkezne mások fölött, lenézne, megvetne másokat, vagy egyszerűen csak halálosan unna mindent, de leginkább azt, ahol éppen van. Az ilyen embereket szokták felszínes benyomások alapján gőgösnek titulálni, vagy rendszeresen megkérdezni tőlük, hogy minden rendben van-e?
A válasz pedig az: persze, minden oké. Esetleg hozzáteszik: nekem ilyen a fejem.
Merthogy tényleg. Az RBF emberek általában akkor kapnak ilyen kérdéseket vagy megjegyzéseket, amikor éppen elgondolkodtak valami teljesen irreleváns dolgon vagy ellenkezőleg, kikapcsoltak és nem gondoltak semmire.
A mosolygással kapcsolatos elvárásokat ismerve egyébként sajnos nem meglepő, hogy a kifejezést nőkre használják, és az elég durva és sértő ‘bitch’, azaz ‘szuka’ verzióban terjedt el. Persze férfiak is élnek sokan a világon ilyen arcberendezéssel, és lett ennek a kifejezésnek férfi megfelelője is, ez a ‘resting asshole face’, de a női párjához képest egyáltalán nem gyakori.
Milyen génlottóról volt szó?
Amikor 2015-2016 körül a RBF az érdeklődés középpontjába került, a viselkedéskutató Abbe Macbeth és Jason Rogers a FaceReader nevű szoftver segítségével több mit tízezer ember arcát vizsgálta mozdulatlanul és mozgásban. A program az arcok mintegy 500 pontját elemezte, és képes volt megkülönböztetni a semleges, a lenéző, a boldog, a szomorú, a félelemteli, az undorodó, a meglepett és a dühös mimikát. Amikor az emberek érzelemmentes arckifejezését vizsgálta, a FaceReader arra jutott, hogy ezek az arcok 97 százalékban semlegesek voltak, 3 százalékban pedig megjelent rajtuk valamilyen más érzelem is. Ezután Macbeth és Rogers olyan hírességek arcát elemeztette, akiket gyakran emlegetnek a RBF megtestesítőjeként: II. Erzsébetét, Kristen Stewartét és Kanye Westét.
Az ő esetükben a program szerint az arckifejezésüknek csupán a 94 százaléka volt semleges, és durván 6 százalékban jelentek meg más érzelmek is. Ami a RBF szempontjából érdekes volt, hogy míg az átlagos emberek érzelemmentes arcán a szoftver csupán 0,82 százalékban érzékelt lenézést, az RBF arcok 3,27 százalékánál fedezte ezt fel. A tanulmány szerint, bár a megvetés vagy lenézés sokféle okból megjelenhet valaki arcán, elég egyszerűen felismerhető. A szemöldök nem ráncolódik dühösen vagy szomorúan, a szorosan zárt ajkak viszont a száj egyik oldalán egy kicsit erősebben és magasabbra húzódnak. Csakhogy ez nemcsak akkor lehet így, ha, nos, az illető éppen tényleg megvetést érez, hanem akkor is, ha egyszerűen így született. Márpedig, úgy tűnik, egészen sokan születtek így.
Vajon ha nem erőltetnénk annyira a mosolygást, a RBF embereket sem nyaggatnák annyit, vagy nem könyvelnék el azonnal kellemetlennek, fenyegetőnek? Egyáltalán, meg tudjuk engedni egymásnak és magunknak, hogy természetes, őszinte ritmusban adjunk és kapjunk gesztusokat – egy mosolyt is? Nem gondolom, hogy evolúciós vagy régi társadalmi örökségek csettintésre felülírhatók lennének. De azt sem gondolom, hogy a komolyságban vagy a semleges arckifejezésben ne lehetne vonzerő. Arról nem is beszélve, hogy
ha az őszintén mosolygó arc örömöt és békés szándékot sugároz, a komoly pedig stabilitást és erőt, akkor miért ne lehetnének ezek az elvárások hordozói helyett éppen az érett, partneri, felnőtt emberi kapcsolatok kifejezői – férfiakon és nőkön egyaránt?
Azt mondom, szabadítsuk fel a mosolyt! És szabadítsuk fel a komolyságot is!
(Kiemelt kép: Kristen Stewart a 76. Velencei Filmfesztiválon, 2019. augusztus 30. Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)