Kint vagyok a kertben, és színes virágokat ültetek a balkonládákba a kikopottak helyére, pedig már kezdődik az ősz, nem szokás ilyenkor ültetni, és mégis ezt kell tennem! Sárgákat ültetek élénkvörössel, finom rózsaszíneket kékkel, és élvezem a föld puha omlását az ujjaim között, a víz csorgását, amikor megöntözöm őket, ahogy a nedvességet lassan beissza a szomjas föld. A zöldek még élénkek ilyenkor, és az ég kékjén úszó bárányfelhők is a nyarat idézik, csak a dió egyre rozsdásodó levelei tudatják, hogy mindjárt hűvös lesz. Ülök a teraszon, a szeptemberi nap forrósága után az este hirtelen hűvös szellőket hoz, megcsapja a meztelen karom, és hirtelen behatol a pólóm alá. A kutyánk járkál körülöttem, néha megszaglászik, odahajtja a fejét az ölembe, úgy tűnik, minden rendben van, minden olyan, mint máskor. És olyan is, csak már ismerem a múló pillanat erejét, és szinte fáj, hogy nem tudom itt tartani ezt a szépséget és nyugalmat, hogy el fogom veszíteni, ahogy minden ősszel elveszítjük mindannyian.