Egy kedves, budai cukrászdában készítettem életem első interjúját Jakupcsek Gabriellával, aki két nagyfiú édesanyjaként épp akkor volt várandós a lányával. Aztán most, amikor három generációval, az édesanyjával, vele és a kislányával találkozom, ugyanazt a helyszínt választja, de e mai beszélgetést már beragyogja a tizenkét éves Emma napsugaras lénye.

Varázslatosak az őszi fények, a Monarchia korát idézi fel a bájos helyszín, nosztalgikus hangulatba keveredem, amíg várakozom. Eszembe jut, hogy sok évvel ezelőtt, amikor ötgyerekes patchworkcsalád lettünk, lelkesen javasoltam anyukámnak, költözzön hozzánk, mire ő csöndesen közölte, hogy azért szeretjük egymást felhőtlenül, mert nem lakunk együtt. És nem jött. Jakupcsek Irén, Ircsike, Gabi édesanyja, aki a fiúunokáitól kapta a becenevét, sem lakik egy fedél alatt a lányával, az unokájával és a vejével. Feltehetően ők is hallgatnak a népi tapasztalat szülte tanácsra, miszerint nem jó, ha a felnőtt gyerekünkhöz és a családjához papucsban tudunk átszaladni. Nem azért, mert kibékíthetetlen az ellentét a generációk között, inkább azért, mert nem kell ahhoz a gyerekünk életének minden rezdülését követni, hogy szeressük, segítsük egymást, és kölcsönösen tanuljunk egymástól. Itt tartok a töprengésemben, amikor hajszálpontosan megérkezik a trió, és percek alatt eldöntik, üljünk ki a napra, élvezzük az utolsó őszi sugarakat. Amíg ők rendezkednek, gyorsan megfigyelem, hogy mindhárman szerencsés alkatúak, vékonyak, magasak – a nyolcvanhét éves nagymama is –, de a különbségek is szembeötlők. Emma csupa mosoly, Gabi gondoskodó, az édesanyja szemlélődő. E benyomás szüli az első kérdést.

– Miben hasonlítotok egymásra?
GABRIELLA: Azt gondolom, erősek, talán makacsok is vagyunk anyuval, Emmáról pedig az derült ki élete tizenkét éve alatt, hogy napsugaras lény, egészséges akarattal. (Emma nem reagál, mert teljesen leköti a fagylaltja.)
IRÉN: Szükségem is volt az erőmre meg a kitartásomra, hiszen kilencéves volt Gabi, amikor az édesapja meghalt. Huszonhat évig dolgoztam két műszakban a Központi Statisztikai Hivatalban, kevés időt tudtam vele tölteni, sokat kellett egyedül hagynom, otthon sem voltam, mikor esténként lefeküdt. A délutános heteken kettőkor mentem el otthonról, és este tizenegyre értem haza. A társbérlőnk, Gizi néni, aki százéves (!) koráig élt, szerette, és törődött vele, amíg én dolgoztam. De nem kellett sokat izgulnom Gabiért, nem szajkóztam állandóan, hogy tanulj, tanulj, tanulj, mert jól tanult, és céltudatos volt. Szerintem azoknak a szülőknek egyszerűbb az életük, akiknek a gyereke érdeklődik valami iránt, és tudja, mit akar. Én elsősorban miatta nem mentem újból férjhez. Ő viszont kétszer… Ám az furcsa módon azonos az életünkben, hogy mindketten apa nélkül nőttünk fel. Én másfél éves koromban vesztettem el az édesapámat, tízévesen pedig a mostohaapámat.

– És miben nyilvánult meg a lányod makacssága?