„Na végre, a két kis bolond találkozik!” – tipeg felém Zsuzsi az ajtóból, és már hahotázik is, olyan felhőtlenül, gurgulázva, ahogyan csak ő tud. Ez a végtelen derű az első, ami eszébe jut róla az embernek, és ami annyira hiányzik, mióta a járvány miatt nem tud bejárni közénk a szerkesztőségbe. De nem hagyjuk annyiban, születésnapunk alkalmából mi zarándokolunk el hozzá…

Zsuzsi készült, süteményt hozatott a sarki cukrászdából, kóstoljuk meg, kínálgat örömében, a férje, Radó Gyula rendező pedig, aki lassan hatvan éve társa és örökös kísérője, kávét szolgál fel – azt sem tudják, hogyan kedveskedjenek nekünk. Míg fotós kollégám kattintgat, hogy megörökítse Zsuzsi páratlan mosolyát, én kicsit körbenézek az emléktárgyakkal teli, hangulatos lakásban. Ezt egy kalocsai útjukról hozták magukkal, mutat Gyula az ebédlő festett székeire, a tányérok a falon Korondról származnak, ez a faragott Fatimakéz az ajtón pedig afrikai szuvenír. És azok a távol-keleti maszkok a falon! Tátom a számat.
– A dolgozószobámat már láttad? – kiáltja oda Zsuzsi kacagva. – Az íróasztalom fölött megtekintheted a díjaimat is! 
Vadi birodalma leginkább Noé bárkájához hasonlít. Évszázadok felgyűlt ismeretei a polcokon, faltól falig könyvek, ami nem fért el, abból középen halmoztak fel egy óriási gúlát. Kolléganőmnek írás közben csak hátra kell nyúlnia, és máris megvan az információ, amit keresett. Bár ma már minden fent van a Google-on, legyint Zsuzsi, és mutatja a számítógépét, amin nyitva áll készülő könyve utolsó fejezete… Megjegyzem, elsők között sajátította el a komputer használatát annak idején, már túl az ötvenen. Kíváncsi lényén azóta sem fogott az idő. Bár ma már inkább képzeletben utazgat, a memóriája nemhogy romlana, ellenkezőleg, egyre jobb, mint azt a következőkben látni fogják…