Egy napon középkorú pár kereste fel a terapeutát. Theresa és Philip már harminc éve voltak házasok, hetente egyszer szexeltek, de az orgazmusig mindkettejüknek nehéz volt eljutnia. Theresát kétségek gyötörték, aggódott a külseje miatt, és bármit is tett, valójában arra számított, hogy visszautasítják. Philip titokban azon gondolkodott, vajon egy új partner jobban felizgatná-e. Harminc év után Theresa és Philip már nem csókolózott szex közben, Theresa arról panaszkodott, hogy bár kifejezetten kéri és elmagyarázza, mi hogyan esne jól, Philip már nem érinti meg úgy, ahogy szeretné. A felszínen úgy tűnt, hogy lusták szex közben, ám David Schnarch amerikai pár- és szexuálterapeuta rájött, nem pusztán a szenvedély hiányáról van szó, vagy hogy nem érzik magukat elégnek. Hanem hogy valójában a közelségtől való félelem választja el őket egymástól.
Senki sem áll készen a házasságra – a házasság tesz késszé a házasságra
írja Schnarch a Passionate Marriage című könyvében, amelyben konkrét esettanulmányokon keresztül azt tárja fel, hogyan őrizhető meg az intimitás és a szenvedély a házasságban (illetve vonatozik mindez az elkötelezett, hosszú távú kapcsolatokra is). Az intimitást sokan a szexualitás szinonimájaként használják, pedig valójában a lelkek közelségéről szól. Arról, hogy képesek vagyunk-e átengedni a partnerünket az álarcainkon és falainkon, megmutatkozni a magunk teljességében és sebezhetőségében – és viszont, el tudjuk-e fogadni ezt a társunktól. Azzal, hogy a szenvedéllyel együtt az intimitás is elpárolog a házasságokból (ha egyáltalán megvolt), sok pár találkozik, és ez vezethet megcsalásokhoz, válásokhoz. Sokan gondolják úgy, hogy a házasság kihűlése természetes folyamat, és emiatt Theresa és Philip esete is ismerős lehet. David Schnarch és párterapeuták sora viszont úgy vélekedik, hogy ez az eltávolodás, kihűlés megelőzhető, a vágy felébreszthető.
Ami elsőre furcsán hangozhat, hogy a gyógymód is a távolság – szakszóval a differenciálódás.
Azaz, ha képesek vagyunk elérni, hogy önálló, egyenrangú partnerekként vegyünk részt egy párkapcsolatban. Hogy az önbecsülésünket nem a másik megerősítéséből nyerjük, hanem elég önazonosak vagyunk ahhoz, hogy szuverén emberként, egészként legyünk jelen.
Csakhogy ez a legtöbb esetben nem jön magától, tennünk kell érte, ráadásul többféle tényező nehezíti a dolgunkat. Ezért mielőtt megnéznénk, mit tanácsolt Schnarch a hozzá forduló házaspárnak – lelövöm a fordulatot: végül sikerült új életre kelteniük a házasságukban az intimitást és a szexuális életüket is –, érdemes átvenni, milyen szakaszai vannak egy párkapcsolatnak. Illetve miért és hogyan ismételjük benne a szüleinkkel való viszonyunkat.
Dr. David Schnarch Evergreen-i otthonában. (Fotó: Lyn Alweis / The Denver Post via Getty Images)
Kik vagyunk egy párkapcsolatban?
Arról, hogy az anyánkkal, illetve gondozóinkkal való egészen kisgyermekkori kapcsolataink hogyan alapozzák meg az emberekkel való viszonyainkat, az Anyámtól örököltem podcastban beszélgettünk Orvos-Tóth Noémivel. A rákövetkező adásban pedig arról volt szó, hogy a kötődési típusok hogyan és miért jelennek meg a párkapcsolatainkban is. Mivel ezek a párkapcsolati szakaszokban is szerepet kapnak, íme, röviden a felnőttkori kötődés fajtái:
- Biztonságos: rendben van magával, és pozitívan látja a partnerét is. Rugalmas, támogató és elfogadó a párjával. Nem aggasztja az egyedüllét, de könnyen tud közeledni is másokhoz.
- Szorongó: az emberekhez, így a párjához való viszonyát is a szorongás határozza meg. Rengeteg intimitásra van szüksége, szinte összeolvadna a párjával – ebből függőség is kialakulhat. A párjánál jellemzően kevesebbnek érzi magát, és magát hibáztatja a problémákért.
- Elutasító-elkerülő: az összeolvadni vágyó Szorongó ellentéte – olyan sok függetlenséget igényel, amiben már nem fér el a „mi”. Szerinte neki nincs szüksége szoros kapcsolatokra, hajlamos elnyomni az érzéseit. A partnerét gyakran kevésbé pozitívan látja, mint magát. Gyakran előfordul, hogy sűrűn váltogatja a partnereit.
- Bizalmatlan–elkerülő: akik gyermekként veszteséget, bántalmazást vagy szexuális zaklatást éltek át, gyakran ezzel a kötődési típussal élnek felnőttként. Azaz vágynak az érzelmi közelségre, de nehezen viselik el, mert nem érzik magukat benne biztonságban. Negatívan látják magukat és a partnerüket is, sokszor elnyomják az érzéseiket és kevésbé is tudják kifejezni.
Amit még érdemes hangsúlyozni, hogy ezek a típusok nem merev határú kategóriák, hanem akár többféle működést is felfedezhetünk magunkban. Sőt, az élet is változtathat rajta. Egy traumatikus elválás vagy veszteség egy biztonságosan kötődőt is tehet elkerülővé, de egy szorongóból is válhat biztonságosan kötődő egy stabil, biztonságosan kötődő pár mellett.
Az anyánkkal való viszony a kötődésen túl a párkapcsolatunk egészséges fejlődésében is megjelenik. „Margaret Mahler írta le, hogyan válik egyre függetlenebbé a gyerek az anyjától.
A szimbiózis, a differenciálódás, a gyakorlás-önállósodás és az újraközeledés szakaszai pedig a párkapcsolatokban is megjelennek
– magyarázta Rekvényi Katalin szexuálpszichológus, akivel ezekről a szakaszokról beszélgettünk.
Így fejlődik egészségesen egy jó párkapcsolat
Amikor két ember között fellobban a szerelem, szinte megszűnik a világ körülöttük. Nem tudnak enni, aludni, folyton csak egymással szeretnének lenni. A kultúránk alapvetően csak ezt a kezdeti lángolást azonosítja a szerelemmel, pedig a testünk gondoskodik róla, hogy ez idővel véget érjen. Ebben a cikkben hosszabban is írtunk róla, hogy az őrült hormonális tűzijáték hónapokig, legfeljebb két évig tart, utána átalakul egy olyan csendesebb szeretetté, ami mellett másra is képesek vagyunk koncentrálni. Ha ezt a lángolást párkapcsolatban éljük meg, akkor a kezdeti, szimbiózisnak nevezett szakaszban történik. Rekvényi hangsúlyozza, hogy ez egy nagyon fontos periódus, mert a párok ebben a szinte elválaszthatatlan összeolvadásban élik át és teszik le az alapokat, amikre később támaszkodnak, erőt merítenek. Ha ez kimarad, magyarázza a szakember, a kapcsolat várhatóan rövid életű lesz – ezt látjuk az elkerülő kötődésűeknél is. Ám ugyanolyan fontos az is, hogy ne ragadjunk bele a szimbiózisba.
Egy egészséges párkapcsolat ugyanis a szimbiózis után fokozatosan átfordul a differenciálódás szakaszába. Ez az az időszak, amikor elkezdünk több időt tölteni a barátainkkal, a hobbinkkal. Tanulunk, fejlődünk, tapasztalunk önálló, szuverén emberként is.
És ha nem?
A szorongó típus ezt az egészséges távolodást fenyegetésként élheti meg, hogy őt el akarják hagyni. Ez nagyon rosszul érinti az önképét és a bizalmát is, hiszen elsősorban és szinte kizárólag a partnerétől várja annak a megerősítését, hogy ő rendben van és szerethető.
Rekvényi szerint a Szorongó válasza a differenciálódási kísérletre gyakran passzív-agresszív, a célja, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen. A kialakuló féltékenység pedig nem pusztán szexuális, hanem a partner életének szinte minden területére érvényes.
Persze a differenciálódás hiányát a szexuális élet is megsínyli. Ha egy pár nem enged be új tartalmakat, tapasztalatokat az életébe és szorosan összetapadva marad, az biztonságérzetet adhat. Ám ez az emberi zártság lecsapódik a párkapcsolaton: a kiüresedett szexuális élet lakmuszpapírként jelzi a gondot.
A vágyhoz és az intimitáshoz ugyanis szükség van némi távolságra az egymáshoz továbbra is stabilan kötődő felek között: a vonzódásnak kell a tér, amiben megtörténhet.
A differenciálódást sajnos a kultúránk is hátráltatja. A hagyományos patriarchális berendezkedés, ami anyagilag függésben tartja a nőt a férfitól, illetve elsősorban még mindig a háztartást és a gyereknevelést jelöli ki a nőnek feladatul, szükségszerűen egyenlőtlen viszonyokat eredményez, amiben csak az egyik fél tud igazán önállósodni. A nők is korlátozzák magukat, amikor utolsóak lesznek a listán a gyerekek, a férj és a háztartás igényei után, és éppen saját magukra nem marad idejük. „Ilyenkor alakul ki az az állapot, hogy a férfi tud színesedni, gazdagodni, építi a karrierjét, és egyszer csak azt gondolja, hogy ott van mellette egy »unalmas« háziasszony, kerít hát egy szeretőt – aki esetleg valaki más »unalmas« felesége”, magyarázza Rekvényi. A szakember szerint az emancipáltság, ha arányosan oszlanak meg a feladatok és a lehetőség az én-időre, nagyon jót tesz a párkapcsolatnak. Erre szerencsére egyre több jó példát lát, főleg a fiatalabb pároknál.
Ha sikerül a differenciálódás, akkor azt a pár a gyakorlás szakaszában folytatja. Évekről beszélünk. Ha családról van szó, ez már az az időszak, amikor a szülők nevelik a gyerekeket, dolgoznak.
Funkcionálisabb ez egész kapcsolat, jobban hasonlít egy szövetségre, amiben a felek támaszkodnak egymásra, de kicsit még távolabb kerülnek egymástól – a nehézségekben pedig sokat merítenek a kezdeti szimbiózis élményeiből.
(Fotó: Getty Images)
A gyerekek kirepülésével kezdődik meg az utolsó szakasz, az újraközeledés időszaka. És itt hálálja meg magát nagyon a differenciálódás, hiszen ha megmaradt a stabil kötődés és az alapok, a sok önálló tapasztalásnak köszönhetően egy ismeretlen ismerőst lehet felfedezni, akár újra szerelembe esni egymással.
Mármint jó esetben. Sok pár ugyanis sajnos nem jut el eddig a szakaszig, vagy ha igen, legkésőbb a gyerekek kirepülésével elválnak. David Schnarch szerint viszont mindez megelőzhető, illetve kezelhető a differenciálódással – bármelyik párkapcsolati szakaszban.
A termékeny, jó távolság az érettségről szól
A differenciálódásban látszólag apró dolgok történnek (külön moziba vagy akár nyaralni is menni a barátokkal), csakhogy a mélyben Schnarch szerint sokkal kardinálisabb dolgok formálódnak, amire tudatosan törekedni is kell. A hiteles felnőtté válás szerinte azt jelenti, hogy sok esetben szembe kell menni a kultúránk sodrásával.
Azaz meg kell tanulnunk a házasságban a saját rossz érzéseinket csillapítani a másik segítsége nélkül, a saját céljainkat követni és a saját lábunkon állni.
A legtöbben ezeket a képességeket a szingliséghez kötik, de Schnarch szerint egy házasság csak akkor lehet sikeres, ha a másik jelenlétében is önállóak maradunk. Ez nem az elhidegülés távolságát jelenti, hanem kiegyensúlyozott kölcsönösséget, amiben van tér a saját gondolatok, ambíciók és álmok számára is. Ezt azért fontos szerinte hangsúlyozni, mert
nagyon sok házaspár a szimbiotikus állapotot fenntartva valójában a gyerekkori hiányait akarja kompenzálni, a valódi, érett biztonság helyett viszont egy infantilis érzelmi függésben tartják magukat és egymást.
Hogy hosszú távon miért nem működik a szimbiózis, azt az elutasítástól mélyen félő Theresa és a magát elégtelennek érző Philip esete is megmutatja: a párunk nem tud minket megváltani a saját kötődési fájdalmainkból és hiányainkból. Ez a mi saját feladatunk és utunk – amin viszont a társunk aktívan elkísérhet minket.
Schnarch tudta, hogy nagyon sok ember úgy szexel, hogy az érzéki érintések változatos formái ellenére sem érzik egymást.
Az az érintés ugyanis, amiben tényleg jelen vagyunk és a másikra figyelünk, lelkileg is összekapcsol egymással – ez az intimitás pedig a kötődés különböző zavarai miatt elképesztően ijesztő is lehet.
Engedjük, hogy valaki igazán megismerjen minket? Hogy valaki velünk legyen? Nemcsak a testünkben, hanem teljesen bennünk. Engedjük, hogy valaki szeressen minket? A mechanikusság, a lepedőakrobatika vagy a rutin is ezt a félelmet hivatott palástolni. Ezért Schnarch nem is technikai tanácsokat adott Theresának és Philipnek, hanem arra kérte őket, hogy teljesítmény helyett lassuljanak le. Kezdjék el megtanulni érezni egymást és engedjék, hogy a párjuk őket érezhesse. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy ahelyett, hogy csökkent volna a szorongásuk, először is el kellett viselniük annak a kényelmetlenségét, hogy azt akarják, hogy akarják őket. Ezzel pedig szorosan együtt jár az elutasítás lehetősége is.
(Fotó: Getty Images)
Emellett nyitott szemmel kellett szexelniük. Schnarch azt mondja: „Ahhoz, hogy nyugodtan egymás szemébe tudjunk nézni, kezdeni kell valamit azokkal a konfliktusokkal, amiket a szőnyeg alá söpörtünk.
Valószínűleg nem engeded, hogy a partnered mélyen beléd lásson, amíg ezt te magad nem tetted meg.
A nyitott szemű szex Schnarch szerint a differenciálódás lényegéhez vezet és támogatja a felnövekvés folyamatát a kapcsolatban. A csukott szem elég a közösüléshez, de ha kinyitjuk, akkor szembe kell néznünk a különbségekkel és elmélyülnünk abban, kik is vagyunk. A nyitott szemű szexben Schnarch szerint összekapcsolódnak a fizikai, érzéki érzések és az érzelmi kapcsolat – miközben azt is fokozottabban érezzük, hogy önálló egyének vagyunk.
Theresa és Philip esete csupán egy a sok közül, amivel Schnarch a Passionate Marriage-ben kifejti a differenciálódás hatását a házasságra. A Psychology Today négy egyszerű pontban foglalta össze Schnarch útmutatását az egyensúly felé. A négy pont a rugalmas ellenállóképességet (rezilienciát) hangsúlyozza, és magában foglalja az alkalmazkodás és az irányváltás képességét is anélkül, hogy az egyén elveszítené a céljait vagy az önazonosságát:
- A mély személyes értékeket és célokat tartsuk szem előtt akkor is, ha nyomást érzünk, hogy ne ezek szerint cselekedjünk. (Természetesen a Ne bánts mást! aranyszabálya itt is érvényesül – a szerk.)
- Meg kell tanulnunk kezelni a saját érzelmi életünket és szorongásainkat, hogy ne folyton a partnerünkhöz forduljunk segítségért. (Ez nem az elfojtást jelenti, hanem a valódi munkát magunkkal – a szerk.)
- Meg kell tanulnunk szembenézni a nehéz helyzetekkel és emberekkel anélkül, hogy túlreagálnánk.
- Természetes és rendben van, ha érnek kudarcok az úton – legyünk türelmesek magunkkal és kitartóak.
A cikknek váratlanul szomorú apropója lett. 2020. október 12-én, 74 évesen elhunyt Dr. David Schnarch.
(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)
