Havi, ha nem heti szinten ömlenek ránk a sorozatok a streaming-szolgáltatóknak köszönhetően, és meglepően sok esetben a mennyiség nem jár minőségbeli romlással, elvégre a műfajt a csúcsára járatták az utóbbi években a filmes szakemberek, mondhatni megvan a tökéletes recept.
Persze vannak sorozatok, amelyikből hiányzik az a bizonyos plusz, amitől egy egész világ rájuk kattan (ami például megvan a Szexoktatás, vagyis Sex Education című zseniális sorozatban vagy az HBO újdonságában, A farkas gyermekeiben), de jobbára akkor is olyanok, amelyek megtalálják a saját közönségüket.
Nemrég debütált a Netflixen Darren Star új sorozata, az Emily Párizsban, amit viszont nem csak azt a kis pluszt nélkülözi, amitől kultsorozat lehet, de nagyjából mindent, amitől egy sorozatnak identitása lesz, ami miatt az ember megkedveli a karaktereket, és szinte együtt lélegzik velük az epizódok nézése közben.
Igen messze van a Melrose Place Párizstól
A sorozat producere az a Darren Star volt, akinek neve a magyar nézőknek is ismerősen cseng. Ő volt az alkotója a Beverly Hills 90210, a Melrose Place és a Szex és New York című sorozatoknak is, amelyek, mondanunk sem kell, hazánkban is hatalmas sikerrel futottak. És amelyeket ugyan sokszor és sok helyen szidtak, kétségtelenül felfrissítették, sőt megreformálták (különösen a Szex és New York) a főműsoridőben vetített tartalmak konzervatív világát és azt, ahogyan bizonyos rétegekről és élethelyzetekről gondolkodunk.
A producer nevéhez fűződik a Younger (Fiatalabb) című sorozat is, amely itthon kevéssé ismert, de szintén érdekes problémát boncolgat: a 40 éves egyedülálló anyát 26 évesnek nézik, ezért úgy dönt, annyinak is vallja magát és úgy próbál boldogulni a munka világban. Az Amerikában kultikussá vált széria viccesen és okosan foglalkozik az ageizmus és szexizmus kérdéseivel, jól illeszkedik Mr. Star munkásságába, amely jogosan került be a televíziózás és a popkultúra nagykönyvébe.
Ezért örültem én annyira, amikor megtudtam, hogy az Emily Párizsban című sorozat is az ő kreatív ernyője alatt készült. (Ő volt az egyik executive producer, vagyis az a producer, aki nemcsak pénzzel, de nevével és általában ötleteivel is a sorozat egyik kulcsfigurája.) Gondoltam, de jó, elvégre ha 1990 óta gyakorlatilag minden évtizedben letett valami könnyedségében is mélyre kotró, a Zeitgeistre maximálisan reflektáló tartalmat, akkor talán most megcsinálta a 2020-as évekét, és
az Y-generáció is megkapja a maga Carrie Bradshaw-ját.
Annyira rossz, hogy már jó
Nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, nem hogy egy újabb Carrie Bradshaw-t, de szinte semmit sem kapunk pár idétlen vihogásnál és felhőtlen együgyűségben eltöltött 4 órán kívül. És nem csak én vagyok kegyetlen: gyakorlatilag nem találtam olyan kritikát a neten, amely akár egyetlen pontját méltatta volna a sorozatnak. Illetve ami igen, az pont ezt említette jó pontnak, hogy a sorozat maga a színtiszta, egyszerű szórakoztatás.
Az első 10 perc után majdnem ki is kapcsoltam (direkt nem kerestem rá a kritikákra előtte), de aztán úgy voltam vele, hogy adjunk neki két résznyi esélyt, hátha találok benne valamit, ami miatt mégis jó szívvel tudom ajánlani. Egy késő délután ültem neki, és késő estére már le is daráltam (10 epizódból áll, amelyek 23-25 percesek). Lehet, hogy a töményen adagolt sztori, bár azt gyanítom, hogy inkább a mellé elfogyasztott sauvignon blanc tette, de nem bírtam abbahagyni, sőt a végére kicsit még élveztem is a dolgot. Egyszerűen csak
jó volt sodródni a rémesen egyszerű történettel, amelyben minden jól sül el, tele van szép ruhákkal, és amelyben mindig kiderül az igazság.
Persze a néző sok apróságon felhúzhatja magát, például az olyan apróságokon, mint hogy Emilynek bevallottan két fiókja van csak a párizsi lakásban, mégis annyi gönce, hogy egy heti ruhatára nem férne be még egy hatalmas gardróbba sem, azt pedig már nem is említve, hogy mégis melyik social médiás harmincas vásárol Chanel butikban?
Az amerikaiak kövérek, a franciák csíkosat hordanak
Sokszor olyan érzése van az embernek, mintha egy megkeseredett baby boomer (a generációelméletekben az 1940 és 1959 között születettek generációja – a szerk.) írta volna a történetet, hogy ő hogyan képzeli el a mai fiatal felnőtteket: nincs is rendes munkájuk, csak lebzselnek, és minden olyan könnyű nekik.
Holott ez nyilvánvalóan nem így van, sem Párizsban, sem New Yorkban, sem Budapesten, de még Hollywoodban sem. Mindez egyébként azért meglepő, mert az írói gárdának tagja az a Sarah Choi is, aki a Youngerből is jegyzett egy részt íróként, illetve a Broad City című szitkomon is dolgozott, ami tényleg egy Y-generációs történet.
A sztori egyszerű, és az alapfelállást nézve akár izgalmassá is válhatna: adott a Lily Collins (igen, Phil lánya) által megformált Emily, a 30 körüli, amerikai marketinges (vagy social media menedzser, igazából mindkettőt csinálja), aki főnöke helyett megnyer egy éves párizsi kiküldetést, amely során az lesz a feladata, hogy friss fejjel és persze amerikai gondolkodással segítse a luxuscégekre szakosodott francia marketing cég kissé begyöpösödött munkatársait.
Az, hogy Emilynek konkrétan semmilyen tapasztalata nincs a luxustermékek marketingjében, senkit sem zavar (talán csak a franciákat), az pedig, hogy a nyelvet sem beszéli, főszereplőnket egyáltalán nem érdekli. Elvégre angolul mindenki tud, ugyebár. Emily tehát megy, és onnantól kezdve megkezdődik egy olyan durva közhely- és sztereotípiacunami, amely nagyjából ki is tart az utolsó pillanatig.
Konkrétan egyetlen klisét sem hagytak ki: Párizsban mindenki csinos, kifinomult, ugyanakkor elképesztően bunkó és ellenséges, igen-igen fenn hordja az orrát, már reggelire bort isznak és cigiznek ebéd helyett. A közhelyeket olyan szintre járatták, hogy – nem viccelek –
az egyik jelenet hátterében konkrétan elhalad egy csíkos pólós srác egy bagett-tel a kezében,
és tényleg minden harmadik jelenetben visel valaki egy barettet (magyarul svájci, vagyis micisapkát).
Egyszerű, tiszta szív
Ha mindez geg lenne, vennénk mi a poént, de szó sincs cinizmusról, egyszer sem kacsint ki a sorozat, egész egyszerűen tényleg a lehető legegyszerűbb szimbólumokkal operál. Darren Star erre azt nyilatkozta, hogy direkt akarta kiemelni a kulturális különbségeket, méghozzá viccesen, mert ez egy vígjáték.
A francia nézők természetesen ki is akadtak a sorozatra, de már nemcsak ők, hanem sok amerikai is lázadozik, hiszen Párizsban
nem hagyják ki a szereplők azt az őrületes poént sem, hogy az Egyesült Államokban sok a kövér, és nincs is rendes gasztronómia.
Emily, a tiszta szívű amerikai lány (az amerikaiak minden magabiztosságával felvértezve) ott éldegél Párizsban, ahol minden kolléga gonoszan bánik vele, de végül győz az amerikai szív, a tiszta lélek, aki csak segíteni akar és elnyeri jutalmát. Ez utóbbi nem teljesen igaz, mert egy cliffhangerrel vége lett az első évadnak, de elég egyértelmű, mi lesz a folytatásban. Mert hogy lesz folytatás, az teljesen biztos.
Azért akad benne jó dolog is
(Fotó: Rindoff Petroff / Hekimian / Getty Images)
Az Emily Párizsban se nem műfajteremtő, se nem felforgató, se társadalmi kérdéseket okosan boncolgató sorozat nem lett (még azt a kártyát sem sikerül leütni, hogy ne keverjük már össze a szexiset a szexistával), hanem megmaradt egy technikailag jól összerakott, túlontúl leegyszerűsített történetnek, amely sokszor inkább irritáló, mint szerethető.
Egyetlen előnye talán, hogy újra láthatjuk Patricia Field (ő volt a Szex és New York stylistja is) formabontó ízlésének szürreális szettjeit. Na és talán még az, hogy a világ új Mr. Biget ismerhetett meg általa, a Gabrielt játszó Lucas Bravóba gyakorlatilag már a fél internet szerelmes, csak ma majdnem tíz rajongói profilt dobott fel vele kapcsolatban az Instagram. (Igen, nyilván azért, mert rákerestem.)
De hogy ne maradjak a rajongó tinilány szintjén, megemlíteném még Ashley Parkot, aki Emily első párizsi barátját, Mindyt alakítja: a világot bejárt kínai örökösnőből lett wannabe énekesnőt, aki bébiszitterként dolgozik Párizsban, és igazán őszintén és erőlködés nélkül alakítja szerepét.
„Bűnös” élvezet
Egyébként pont a főszereplő a legkevésbé érdekes az egész sorozatban, neki tényleg nem jut más lap, mint hogy csinos. Az Independent magazin cikkében azt írja a kritikus, hogy ezt a sorozatot egyáltalán nem fogja élvezni az, aki francia, beszél franciául, aki Franciaországban él, aki volt már valaha Franciaországban, aki látott már bármilyen francia filmet vagy egyéb kulturális terméket, aki evett már croissant-t, illetve az, aki akár csak egyetlen képet is látott az Eiffel-toronyról.
Lehet ezt árnyalni, de igazából fölösleges. Aki viszont szeret rákattanni valamire, ami könnyű, édes, és rendkívül messze áll a mai nyomasztó valóságtól, annak ez igazi guilty pleasure (bűnös élvezet) lehet, és várni fogja a következő évadot, akárcsak én.
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
(Kiemelt kép: Lily Collins az Emily Párizsban című sorozatban. Forrás: IMDb)
