A művészetek nem fukarkodnak velejéig gonosz gyerekek ábrázolásával. De mielőtt bárki félreérti a témafelvetést, most nem a regényekben és a filmekben olyan jól működő, született gonoszokról lesz szó, hanem maradunk a valóság talaján. És arra a kérdésre keressük a választ a Perinatus Alapítvány két kiváló szakemberével, Szántai Gabriella és Császár Ajna klinikai szakpszichológusokkal, hogy vajon amikor valamit elintézünk annyival, hogy gonosz a gyerek, akkor valójában mi történik.
Gonosz gyerek vagy gonosz cselekedet? Nem mindegy!
Szántai Gabriella szerint a legfontosabb kiindulópont az, hogy amikor elhangzik a „gonosz a gyerek” minősítés, akkor az eleve egy rosszul megfogalmazott ítélet, hiszen ezzel rendszerint a gyereknek valamilyen cselekedetét minősítjük, mégis az egész személyiségéről nyilatkoztatunk ki egy megállapítást. Attól, hogy egy gyerek tesz egy csúnya gesztust vagy ad egy csúnya reakciót, attól még nem lehet következtetést levonni az egész személyiségére. Ha mégis ezt tesszük, annak súlya van.
„Amikor ezt visszajelezzük, érdemes a megfogalmazásunkban figyelni arra, hogy a gyerek tényleg értse ezt a megkülönböztetést. Egy felnőtt könnyen szétválasztja, hogy mi volt az adott cselekedet, és összességében milyen ez a gyerek maga. Viszont életkoronként és helyzetenként nagyon változó, hogy a gyerek számára világos-e az a különbségtétel, amely számomra világos – teszi hozzá Császár Ajna. – Sokszor esünk felnőttként abba a hibába, hogy azt gondoljuk, ami nekünk egyértelmű, az a gyereknek is az.”
Szakértőink egyöntetű véleménye szerint az, hogy a gyerekek hogyan reagálnak egy nem megszokott helyzetre, nagyon nagy részben azon múlik, hogy milyen mintát látnak. Hogy mi, felnőttek, mi, mint család, és az egész társadalom hogyan reagál a különbözőségekre. A gyerek folyamatosan mintát lát, mindenről látja, ahogyan gondolkodunk és ahogyan reagálunk rá. Ez nemcsak a nagy dramatikus témákra vonatkozik, mint például valamilyen fogyatékosságra adott reakció, hanem a legegyszerűbb dolgokra, például hogy mit gondolunk a szomszéd néni öltözködéséről vagy arról, hogy a másik ember milyen zenét szeret. A lényeg mégis ugyanaz, a gyerek látja a szüleit, azt, hogy ők hogyan állnak hozzá azokhoz a dolgokhoz, amelyek különböznek tőlük. Ahogyan egy gyerek reagál egy számára ismeretlen dologra, például meghökken, vagy az érzéseit egy helyzettel kapcsolatban sokkal direktebben fejezi ki, akkor ez a reakció nem más, mint a szülői minták tükre.
Az empátia és a gyerek
Egy kisgyerektől nem várható el, hogy kellő érzékenységgel reagáljon mások különbözőségére – folytatja a gondolatot Szántai Gabriella. „Egy gyerekben a másik nézőpontja fokozatosan alakul ki: a tapasztalatok gyarapodásával, tanulással, mintakövetéssel. Ne felejtsük, ez felnőttekkel is előfordul. A gyerekek a másik felé fordulást is tőlünk tanulják, ezért nekünk, felnőtteknek kell példát mutatnunk.”
„Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek nincs empátiájuk – folytatja Császár Ajna. – De az a képesség, hogy átéljem a másik nézőpontját, amikor nekem is van egy nagyon határozott saját nézőpontom, ugyanúgy, mint minden más képesség, a kor előre haladtával és a megfelelő tapasztalatok által fejlődik.
A gyerekek empátiára való képessége nagyon különböző lehet. Függ az életkorától, a tapasztalataitól és attól, hogyan érinti őt az adott helyzet.
Előfordulhat például akár az is, hogy ijedtség húzódik meg egy bántó, támadó viselkedés mögött. Nagyon gyakran valamilyen fájdalom, harag vagy tehetetlenség van a háttérben, ami nem feltétlenül annak szól, akit elér. Összességében elmondható, hogy minél erősebb érzelmeket él meg, pl. minél szomorúbb, kétségbeesettebb, ijedtebb vagy dühösebb, annál kevésbé tudja a történéseket más szemével nézni. Ilyenkor úgy tudjuk jól megközelíteni a problémát, ha először ezeknek az érzéseknek a kifejezését segítjük, elfogadóan, ítélkezés nélkül. Ez az a folyamat, aminek során a gyermek tanulja az impulzusok és az érzelmek érettebb szabályozását.
Amikor tehát egy gyermek gonoszkodik, annak több rétege van. Az egyik kérdés, milyen érzések és impulzusok mozgatják, az adott helyzetben, mondhatjuk úgy is, az ő sajátos nézőpontján keresztül mit lát meg belőle, és milyen érzéseket, érzelmeket kelt benne. A másik kérdés pedig az, hogy milyen minták szerint cselekszik akkor, amikor reagál egy különbözőségre.
Szakértőink szerint a kognitív és az erkölcsi fejlődésnek is természetes lépcsőfokai vannak, és az éréssel, a tapasztalatokkal gazdagodik egy kisgyerek belátása. Egy kisebb gyerek még a természetességgel reagál a különbözőségekre, egy óvodásnak viszont már több sémája van arról, hogy milyen a világ, így kevésbé fog természetesen reagálni, ha valami számára meghökkentőt lát. Az óvoda vége felé pedig már megjelenik egy nagyobb fokú nyitottság arra, hogy a másiknak is vannak gondolatai és érzései, és már ez is szempont lehet a reakcióik milyenségében. De persze ezek az életkori sajátosságok mindenkinél másképp alakulnak, nincsen általános recept arra, hogy hány éves kortól várható el az elfogadás egy gyerek részéről… főleg, hogy az elfogadás a felnőtteknél sem alap.
Szakértőink szerint „a gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni” általánosítás azért is veszélyes, mert az általánosítás veszélyes, óvatosnak kell lenni azzal, hogy bizonyos dolgokból milyen következtetést vonunk le az adott gyerek személyiségének egészére. Szántai Gabriella szerint az a felnőttnek a felelőssége, hogy differenciáltabban lássa, melyik reakció mögött milyen érzések húzódnak meg. Amikor ezeket a helyzeteket nézzük, a cselekedetek szintjére kell megérkezni, és az aktualitásokra kell reagálni. „Sokszor a felnőtt társadalom sem tudja kezelni azt, ami különböző, és ha a gyerek nem kap más útmutatást, mint csak a feszengő érzést mindazzal kapcsolatban, ami különbözik tőle, akkor ezt a feszültséget fogja átvenni”– teszi hozzá Gabi.
Az iskolai gonoszkodás lélektana
A gyermeki „gonoszság” egyik leggyakoribb megnyilvánulásai az iskolai gonoszkodások. Itt is hiba lenne azonban a gyerekeket mint kizárólagos bűnösöket hibáztatni. Ezekre a helyzetekre is igaz, hogy amikor felháborodunk egy iskolai szemétkedésen, akkor kicsit inkább önmagunkba, tágabban értelmezve pedig természetesen a társadalmunk mélyére nézzünk.
Gabi szerint ezek a helyzetek már sokkal inkább arról szólnak, hogy hogyan rendeződünk csoportokba, és ott milyen normák alakulnak ki. „Az iskolai helyzetekben a pedagógusok szerepe, mintaadása meghatározó jelentőségű. Egy iskolai közösségben egy felnőttek által szabályozott, és gyermekek által inspirált norma fog megjelenni, és a kirekesztésnek is határt lehet szabni, ha van valaki, aki ezt kézben tartja” – mondja.
Ajna hozzáteszi, hogy ebben az életkornak is nagy szerepe van, mert egy alsós korosztályban sokkal közvetlenebb hatása tud lenni a pedagógusnak, mint a felső tagozatban, amikor megindul a serdülés és bonyolódik a felnőttekkel való viszony. Hozzáteszi, hogy azt is érdemes figyelembe venni, hogy milyen az a közeg, amit az egész iskolai lét meghatároz.
„Nagyon kevéssé van tisztában azzal a felnőtt társadalom, hogy az iskolai lét, az iskolai struktúra sajátosságai milyen idegrendszeri, pszichés és általános élettani megterhelést jelentenek a gyerekek számára.
A legtöbb felnőtt nem, vagy csak nehezen tudná elviselni azt a mértékű korlátozást, amit a gyerekeknek kell naponta végig csinálniuk.
Minden embernek egyéni belső tempója van, egyéni az élettani folyamatainak ritmusa: a figyelmi kapacitása és figyelem-kifáradás hullámzása, a mozgás szükséglete (esetleg pont az idegi kifáradás ellensúlyozásaként), és egyéni a személyes tér iránti szükséglete is, hogy csak egy-két dolgot említsünk. Az iskola nem tud ezekhez alkalmazkodni, különösen ma, amikor extrém magasak az óraszámok és extrém mennyiségű a lexikális tudásanyag, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk. A gyerekek, több kevesebb sikerrel, látszólag képesek ehhez alkalmazkodni. Akár tetszik azonban, akár nem, az, hogy kénytelenek figyelmen kívül hagyni személyes és normális emberi szükségleteiket, nagyon nagy belső feszültségeket okoz és hozzájárul az iskolai közösségekben megfigyelhető anomáliákhoz” – fejti ki szakértőnk.
Ajna és Gabi szerint a csoportok formálódása nem más, mint a társadalom tükre. A versengés, a más kárán való érvényesülés másfajta dinamikát szül, mint az a gondolkodás, hogy együtt akár valami többletet is jelenthetünk. A pedagógusoknak nagyon nehéz dolguk van, hiszen ezekbe az iskolai közösségi helyzetekbe a családi feszültségek is bekerülnek. Márpedig a feszültségek kezelésében is nagyon fontos példa a felnőttek viszonyulása.
„A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni” megállapítást tehát ideje kivenni a közhelyszótárból. Mert bár tény, hogy tudnak nagyon gonoszan hangzó dolgokat mondani vagy csinálni, attól még nem gonoszak. És ha már itt tartunk, a felnőttek is nagyon gonoszak tudnak lenni. És vajon milyen alapon várják el egy gyerektől, hogy ő jobb legyen, csak azért, mert kicsi?!
(Illusztráció: Borzas Kata)
