„Fontos női olvasata lehet az ’56-os eseményeknek, hogy a forradalom alatt kirekesztés nem nagyon létezett, ilyen értelemben nemek szerinti kirekesztés sem. Olyanról nem tudok, hogy egy lány akart volna segíteni bárhol és elküldték volna. Legfeljebb féltették a fegyverek elől, de minden területen, beleértve az utcai harcokat is, részt vettek nők. Ugyanilyen szempontból rasszista megkülönböztetés sem létezett. Az egyenjogúság megvalósult a forradalomban” – mondja Eörsi László történész, a Pesti Lányok című könyv szerzője. Kötete a pesti srácok jelenség mintájára az utcai események aspektusából közelíti meg a kérdést és hangsúlyozza, hogy a nemek aránya és szerepvállalása egész másképp nézett ki a nagypolitika színterén, ahol Kéthly Annán kívül nem igazán ismerünk fontosabb szerepet játszó női politikust, ő viszont valóban fajsúlyos szereplő volt: a forradalom idején újjáalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt elnöke és a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere lett.
A politikai ellenállás azon részében azonban, ami a röplapozást, szervezést a kádárista hatalommal szembeni fellépést jelentette, Eörsi László szerint legalább fele-fele arányban vettek részt nők, az egészségügyi szolgálat és az élelmiszer-ellátást nagyrészt nők biztosították, az utcai harcokban pedig a történész becslése szerint 20 százalékban vettek részt.
A nők szerepvállalásának meghatározó momentuma volt az a női tüntetés, amelyik 1956. december 4-én zajlott a budapesti Hősök terén. Több ezer asszony és lány emlékezett némán a szovjet hadsereg egy hónappal korábban történt bevonulására, amellyel kezdetét vette az 1956-os forradalom vérbe fojtása. Asszonyok tüntetésére ezekben a napokban más helyszíneken is sor került. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a tüntetést férfiak kezdeményezték és szervezték meg. Pontosabban a Péterfy Kórház alagsorában illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport – Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula – határozta el. A felhívást a tüntetésre az Élünk című illegális újságban jelentették meg, illetve stencilen sokszorosították. A felhívás ez volt: „Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog bennetek! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen! Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre!”
A golyó sem fog bennük?
Az asszonyokat tüntetésre buzdító felhívás mondatai bár lelkesítőek, mégis hatásvadásznak tűnhetnek – „még a golyó sem fog bennetek” – főként annak ismeretében, hogy számos olyan nőt ismerünk, aki az utcai harcokban vagy éppen sérültek ellátása közben, az egészségügyi szolgálat tagjaként vesztette életet. Köztük például Szeles Erikát, akit a Blaha Lujza tér környékén akkor ért a halálos találat, amikor elsősegélyben részesített egy sebesültet.
Tóth Ilona fényképe egyetemi indexéből (Forrás: Wikipédia)
Kezdetektől csatlakoztak nők a felkelő csoportokhoz, köztük volt az akkor 24 éves Tóth Ilona is, aki az egyik legtöbbet vitatott személyiség az ’56-os női karakterek sorában. Egyik tábor gyilkosnak, a másik nemzeti hősnek tekinti és igyekeznek letagadni mindent, ami dehonesztáló lenne az ő személyére nézve. Eörsi László szerint az igazság azonban az, hogy Tóth Ilona „kiváló ember és orvostanonc volt, akit még a professzorai is a legtehetségesebb tanítványuknak tartották. Ízig vérig honleány volt és mindvégig szívén viselte a forradalom sorsát. Elvállalta a Domonkos utcai kórház vezetését és mellette röpcédulákat terjesztett. Este 8-ig orvos volt, éjszaka pedig ellenálló.”
A fegyveres harc befejeződése után bekapcsolódott a politikai ellenállásba: részt vett röpcédulák, illetve az Élünk című illegális lap készítésében. November 18-án harmadmagával megölte Kollár István rakodómunkást, akit besúgónak véltek. Másnap röpcédulázás miatt letartóztatták. Vallomásaiban őszintén beszélt erről a tettről és tévedésnek értékelte, amit a forradalom hevében követtek el. Eörsi szerint Tóth Ilona egészen kiváló személyiség, ritka bátor, vakmerő, a szabadságért mindenre kész nő volt, aki egy forradalmi baleset áldozata lett. A vallomásaiból látszik igazán, hogy milyen személyiség: karakán, jóérzésű ember volt. Az ő történetével ma sem tudunk mit kezdeni” – mondja a történész. Tóth Ilonát végül halálra ítélték és tettestársaival együtt, 1957. június 28-án végezték ki.
Márton Erzsébet
Márton Erzsébet 1956. október 26-án délelőtt csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz, ahol Szabó János parancsnok az egészségügyi szolgálatot javasolta neki. „Én azt mondtam, hogy azt nem bírom elvégezni, mert ha vért látok, rosszul leszek” – idézi Eörsi László kötete Márton Erzsébet szavait. Erzsébet először a konyhára került, ahol ételt osztott, mosogatott, takarított. November 1-én a II. század „különleges csoportjába” került, amelyben informálisan vezető szerepet játszott. Az ő raja fogta el és kísérte be többek között Marosán György PB-tagot
Nagy Dániellel, az Elnöki Tanács elnökhelyettesével együtt, akit azonban hamarosan elengedtek. Elfogtak több ÁVH-s tisztet, köztük Galambos István századost, aki később számos 1956-os ügyben vezette a vizsgálatot. Márton raja nemcsak a fővárosban, de Szentendrén, Tahitótfalun, Dunabogdányban is eredményesen kutatott.
Bencze Gizella elsősorban azért tekinthető hősnek, mert részt vett a Baross téri felkelők és a Péterfy utcai ellenállók csoportjában, majd Gabriella néven beszervezte a hatóság, de megismerve a besúgó rendszer működését kikötötte: inkább vállalja az elítélést, de nem hajlandó társai ellen vallani. A hatóság végül úgy döntött, hogy nem viszik per elé az ügyet, mivel többet kockáztattak volna azzal, ha ennek következtében kiderül az operatív szerv működése és a beszervezések menete. Eörsi szerint „nem sok ilyen eset ismert, 1957-ben, a megtorlások, kivégzések idején, hogy valaki azt meri mondani a hatóságok előtt, hogy ezt nem csinálja. Ez igazán nagy hőstett.”
Ellátásban, beszerzésben
A szakértő szerint a felkelő csoportokban is vélhetően többen voltak a nők, mint amennyiről tudunk, de sokan háttérbe szorultak, mivel főként az ellátásban, beszerzésben, főzésben segítettek. Nélkülözhetetlen működtetői voltak a felkelésnek, de róluk – ahogyan az egészségügyi szolgálat tagjairól is, kevesebbet tudunk.
Az egészségügyi szolgálat megalakulása szinte a forradalom kitörésével egyidejűleg megtörtént: a Péterfy Sándor utcai kórházban október 24-én szervezték meg az önkéntes mentőszolgálatot és aztán minden fontosabb helyszínen alakult ilyen.
„Ha hallották, hogy valahol összecsapás van, azonnal mentek. Rendkívül veszélyes volt. A Kossuth téri sortűznél például nyomorékká lőttek egy nőt a mentőszolgálattól. Viszont, akik csak egészségügyi szolgálatot láttak el, és túlélték a forradalmat, azokat később nem ítélték el” – mondja a téma kutatója.
Az egészségügyi szolgálat egyik ismert és meghatározó karaktere volt Lehoczky Attilláné Mona Judit, aki férjével együtt a Corvin közi felkelők közé csatlakozott és a Páter utcában műtőnek is berendezett egészségügyi szobájában, megszállottan, éjjel-nappal kezelte a betegeket. Ellátta az ÁVH-s foglyokat is. Amikor ezt egy felkelő helytelenítette, és szigorúbb bánásmódot javasolt, így válaszolt neki: „Harcos! Hogy beszélhetsz így? Akkor mi is olyanok lennénk, mint ők.” Egyes források szerint a felkelőcsoportot érintő kérdésekben is szava volt – olvasható a Pesti lányok című könyvben. Lehoczky Attilláné a forradalom leverése után emigrált, és igazságügyi orvosszakértőként később nagyon komoly karriert futott be az USA-ban.
Lehoczky Attiláné
Alvilági lányok
Voltak olyanok is, akiknek kevésbé magasztos szerep jutott a forradalom idején. Egyik ilyen karakter volt Csontos Erzsébet, aki a Baross közi felkelők között is az alvilági csapathoz tartozott és meglehetősen könnyűvérű nőnek tűnik a jegyzőkönyvek alapján – mondja Eörsi László. A Péterfy Sándor utcai csapat alakulásakor vezetővé képezte ki magát, mindig ő tartotta a legradikálisabb beszédeket és marcona férfiak írták róla, mennyire kemény és talpraesett volt. Őt a történész szerint valószínűleg beszervezték a kádári hatóságok. ’58 után eltűnik, se halotti anyakönyvi kivonat, semmi nem maradt utána.
Működtek tehát alapvetően alvilághoz tartozó csoportok is a felkelők között, közülük két nő ismertebb még: Bakos Gyuláné Salabert Erzsébet és Magory Mária, a forradalom leverése után mindkettejüket kivégeztek. Ezek a nők, bár részt vettek a fegyveres felkelésben, mégis alapvetően alvilági figurák, bűnözők voltak. Ezek az alvilági csoportok a forradalmi sejteken belül különálló mikroközösséget alkottak, tagjai börtönviselt közveszélyes munkakerülők, tolvajok voltak, a nők közül sokan prostituáltak. Ezek a csoportok úgy működtek, hogy „férfiak és nők együtt voltak minden vonatkozásban” – mondja Eörsi, aki szerint a forradalmi helyzetre egyébként is jellemző volt, hogy könnyebben alakultak a szerelmek:
a gátlások, amik megvoltak korábban, a forradalom alatt leomlottak, könnyebben szövődtek kapcsolatok a forradalom hevében.
Erőszak nélküli, szabad szerelem
Hogy a felkelők valóban a könnyebben szövődő szabad szerelemben is megélhették a szabadságot, az is bizonyíthatja, hogy nemi erőszak esetei egyáltalán nem ismertek a forradalom vonatkozásában. A háborús nemi erőszak jelenségét és logikáját Pető Andrea szovjetek által elkövetett tömeges nemi erőszak kérdését körüljáró, Elmondani az elmondhatatlant című könyvéből ismerhetjük. Ebben a szerző ugyanis nem csak a hazai jelenséget írja le, hanem tágabban értelmezi a háború és a katonai struktúra velejárójaként – sok más civilek sérelmére elkövetett erőszak mellett – a nők ellen elkövetett nemi erőszakot. Ennek ismeretében talán az egyik legmeglepőbb tényező, hogy az ’56-os események sorában egyetlen erőszak-eset sem ismert: „Harminc éve kutatom a témát és én is csodálkozom rajta, hogy egy ilyen esetről sem tudok. Fel sem merült. Voltak néhányan – férfiak és nők között is –, akik terjesztettek ilyeneket, de azokról végül mindig kiderült, hogy nem mondtak igazat” – foglalja össze a szakértő.
Egyrészt ki is volt adva már a szovjeteknek is, hogy nem szabad erőszakoskodni – ettől még ugyanaz az indulat fűtötte őket, de a büntetéstől való félelmükben inkább a verbális erőszakot alkalmazták már, az egyik ÁVH-s például azt mondta az elítélteknek: „Úgy fognak megdögleni, hogy egy ujjal sem nyúlhatunk hozzájuk.”
’56 tehát az eddig ismert vagy kevésbé ismert példátlan hőstettek sorában abban is igazán eltért az ismert háborús logikától, hogy nemi erőszak helyett az ösztönös, kölcsönös, szabad szerelem jelensége erősödött fel inkább, ez pedig kétség kívül nagyobb biztonságot és szabadságot jelenthetett a forradalom női szereplőinek is.
(Kiemelt kép: asszonyok tüntetése 1956. december 4-én, Fortepan)
