Történt egy nap, hogy Arnold Paole leesett a szénásszekérről és kitörte a nyakát. Paole a Habsburg-Szerbiához tartozó falu, Medvedia hajdúja volt, és a halála egyszerű esetnek számított – öt évvel később viszont különös aktualitást kapott. 1731 végén ugyanis három hónap alatt tizenheten haltak meg a faluban. Az áldozatok két-három napig voltak betegek, nyaki és mellkasi fájdalomra panaszkodtak, és arra, hogy néhai falubeliek vámpírként kínozzák őket. Márpedig Paole még életében gyakran mesélt arról, hogy halála után vámpírrá fog válni, mert régen, még a török területen egy vámpír kínozta. Szerinte akkor csak úgy tudta elkerülni a halált, hogy evett a vámpír sírjának földjéből és bekente magát a vérével, viszont ezek a praktikák sem mentették meg attól, hogy a halálát követően vámpírrá váljon. A falusiak pedig emlékeztek a szavaira.
A halála után kiásták őt és akiket hitük szerint megölt, átszúrták a szíveiket, majd elégették a testeket, a hamvakat pedig visszatemették a sírokba. Csakhogy nem voltak elég alaposak, mert Paole háziállatokból is táplálkozott, és akik ezeket megették, szintén vámpírrá váltak. Így hát 1732-ben a sok halálesetet kivizsgáló kerületi kapitányság katonatiszteket és a karanténállomás orvosát, Glasert küldte a faluba. Az orvos a betegeknél harmad- és negyednapos lázat diagnosztizált, amit szerinte a rácok túl szigorú böjti szokásai okoztak. Tíz kiásott holttest esetében pedig a következőt állapította meg:
- voltak, amik annak rendje és módja szerint bomlásnak indultak,
- voltak, amiket vámpírként azonosított,
- és voltak, amiket gyanúsnak vagy félig gyanúsnak talált.
Glaser azt már nem tudta eldönteni, mihez kezdjen a testekkel, ezért visszatemettette őket és jelentést küldött a belgrádi tartományi központba, ahonnan tisztekből és katonasebészekből álló bizottság érkezett. A sebészek boncoltak, elemeztek és végül több holttest esetében megerősítették a „vámpírállapotot”. A helyi rác közösség körében bevett szokás szerint ezek fejét helyi cigányokkal levágatták és a testekkel együtt elégették, a hamvakat pedig a folyóba szórták.
A medvediai vámpírjárvány egyáltalán nem számított szokatlannak akkoriban, abban viszont fordulópontot hozott, hogy ez az eset indította el a vámpír alakját a világhír felé.
A történtekről készült jelentés ugyanis nyilvánosságra került: a szerbiai tartományi kormányzó, Karl Alexander von Württemberg maga vitte Berlinbe a vizsgálatok iratait, hogy az úri társaságnak beszámoljon az érdekes és borzongató eseményekről.
De hogy adhatott hitelt az állami hatóság az olyan nyilvánvaló babonaságnak, mint a vámpírhit? Mézes Ádám történész a Boszorkányok, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában című kötetben publikált a Habsburg Birodalomban esett vámpírvadászatokról. A noklapja.hu-nak arról mesélt, hogyan találkoztak össze a népi hiedelmek, az orvostudomány eredményei és az abszolutista uralkodói törekvések az isten háta mögötti falvak vámpírjárványai során.
Vámpírok, ahogy a nép ismerte őket
A vámpír, ahogy ma ismerjük: hosszú szemfogaival tépi fel az áldozata nyakát, hogy vért szívjon; a bőre sápadt, hiszen halott; a napfényt, a keresztet, a fokhagymát nem tűri el, koporsóban vagy kriptában alussza át a nappalt, hogy éjszaka portyára induljon; képes átváltozni denevérré, farkassá, patkánnyá vagy akár köddé; nem ritkán kifinomult, elegáns, de leginkább karizmatikus úriember, nemes. És persze ezek sokféle továbbfejlesztett változata van, hiszen az elmúlt húsz évben a figura abszolút reneszánszát éli a popkultúrában.
Max Schreck Orlok gróf szerepében a Nosferatu című 1922-es némafilmben, melyet Bram Stoker Drakulája ihletett. (Fotó: Hulton Archive / Getty Images)
Ez a „mai” vámpír már Bram Stoker 1897-es regénye, a Drakula előtt megjelent az irodalomban, például Goethe, Shelley, Byron verseiben, a születésének időpontját viszont valahol itt, a 18. századi, egyáltalán nem kifinomult esetek környékén kereshetjük. Ezekben a vizsgálati anyagokban ugyanis már megtalálunk sok olyan jellemzőt, amik Stoker klasszikusának is fontos motívumai.
Egy Kisilova nevű faluban 1725-ben kilencen is meghaltak egy héten belül. Az áldozatokat alig egy nap alatt elvitte valamilyen rejtélyes betegség, de előtte arról panaszkodtak, hogy a falu egykori lakosa, Peter Plogojowitz éjjel rájuk feküdt, a vérüket szívta és kínozta őket.
Amikor a helyi tiszttartó és az ortodox pópa felnyittatta Plogojowitz sírját, megdöbbentek, mert a tíz hetes holttest haja, szakálla, körme megnőtt, a régi bőre levált, alatta pedig új látszott, ráadásul friss vér folyt a szájából.
Amikor a test szívét átdöfték egy karóval, vér ömlött ki belőle.
A sírból visszatérő halott, az éjszakai légszomjat okozó lidérc, szellem vagy boszorkány, a vérivó gonosz különféle alakjai az egész világon, így Európában is ősidők óta ismertek – ezért aztán nem is lehet egyetlen ősét kijelölni a mai vámpírnak. Sőt, ahogy Mézes hangsúlyozza, ezek a hiedelmekben élő alakok nemcsak koronként vagy földrajzi területekként különböztek, hanem akár a szomszédos falvakban is eltérően élhettek, ráadásul a keresztény démonológia is erősen hatott rájuk.
Amikor Mária Terézia udvari orvosa, a holland Gerard van Swieten 1755-ben „vámpirizmusról” írt, addigra az elmúlt évtizedek vizsgálatai alapján körvonalazódott egy komplex betegségmagyarázó rendszer, ami két részből állt. Egyfelől a vámpírbetegségből, amely jellemzően gyorsan végez az áldozattal és mellkasi fájdalommal, lázzal jár. Ezt a helyi közösség azzal magyarázza, hogy egy visszajáró halott kínozza a beteget – gyakran a vérét is szívja.
Illusztráció 1800 körülről egy ijesztőnek és egyben szórakoztatónak szánt füzetből, „Varney the Vampire or the feast of Blood” címmel. (Fotó: Hulton Archive / Getty Images)
A vámpírbetegség fertőző, azaz aki ebbe belehal, maga is vámpírrá válik.
A vámpirizmus jelenségének másik része a védekezés, azaz, hogy a vámpírokat valamilyen módszerrel kivégzik. A gyanús holttestet kiássák és lefejezik, karóval szíven döfik, leöntik oltatlan mésszel, vagy elégetik és a hamvakat a folyóba szórják.
A vámpirizmus korabeli definíciója alapján Mézes a mai vámpír közvetlen előzményének tekinti a délszláv kultúrkörök hasonló lényeit: a bolgár és szerb (a korban ‘rác’) vampirt és vukodlakot, illetve a román (a korban ‘vlach’) moroit, továbbá a görög vrykolakast és a cseh-morva visszajáró halottakat. Utóbbiak ritkábban szívnak vért, de szintén gyakran fertőzőek.
Ha nem áshatunk, költözünk!
Bár szeretünk a 18. századra csupán a felvilágosodás koraként tekinteni, a nagy világnézeti változások a mindennapokban lassan, fokozatosan következtek be. Elég csak arra gondolni, hogy Magyarország területén azokban az évtizedekben zajlott a boszorkányüldözések harmadik nagy hulláma, amikor a déli határvidéken vámpírokra vadásztak. Tehát hogy ki, mennyit és mikor tapasztalt meg a változó világból, abban nagyban számított, hogy hol élt és milyen társadalmi réteghez tartozott.
A Habsburg Birodalom balkáni határán pedig nehéz volt az élet. Folyamatosak voltak a török betörések, sok az útonálló. Ráadásul a barátságtalan mocsaras területek nem is jelentettek túl vonzó célpontot a háborúk miatt részben kihalt lakosság helyére érkező betelepülőknek.
A helyi tisztviselők könnyen klasszikus harapófogóban találhatták magukat. Amikor valahol kitört a vámpírpánik, a holttestek kiásása ellen szóltak például higiéniai érvek (mondjuk egy pestises hulla esetében), vagy hogy ez szentségtörés, vagy hogy a tisztviselő lenézte a babonát. Viszont ebben a korban még élt az az elképzelés is, hogy az ördög segítségével egyesek akár a haláluk után is okozhatnak bajt (például pestisjárványt).
Ráadásul a korabeli orvosokat is megdöbbentette, amikor azt látták, hogy a holttest valamiért nem bomlik le annak természetes rendje szerint.
Ebben a patthelyzetben a lakosság aduásza az lett, hogy azzal fenyegetőztek, elhagyják a lakóhelyüket, ha nem végezhetik el a vámpírokat kivégző rítusokat. A tömeges halálozás mellett pedig a tömeges költözés is fájdalmas lett volna az államnak, különösen a déli határvidék egyes részein, például a Temesi Bánságban, amely az ércbányák miatt kifejezetten fontos volt a Habsburgok számára. Azaz, ha esetleg tényleg lett volna alapja a hiedelmeknek, és tényleg kitört volna valamiféle (vámpír)járvány, akkor a karantén miatt hetekre, hónapokra le kellett volna állítani a termelést és a szállítást. És ezt nem akarták.
A vámpírvadászat a patológia sikersztorija
A déli határvidék nemcsak katonai határokat jelentett – hanem a délről feltörő himlő- és pestisjárványokat is próbálták megfékezni. Emiatt aztán szinte rutinszerűen állítottak fel betegségvizsgáló bizottságokat, akik rendszeresen találkoztak vámpírváddal is. Ezeknek a bizottságoknak az összetétele elég változatos volt, a katonasebésztől a nála nagyobb tudású orvosdoktoron át az ortodox pópáig, sőt, görög orvosig sokféle verzióról szólnak a jelentések. És bár magyarul találkozunk a vámpírper kifejezéssel is, Mézes szerint: „Ezek a vizsgálatok bizonyos szempontból nem voltak olyan teljes perek, mint a korabeli boszorkányperek.
Itt is megszólaltattak tanúkat, orvosi szakértőket, de a vádlottak mind halottak voltak, így szóbeli vallomás helyett a holttestek állapota ››beszélt‹‹.
A vizsgálatokban tehát többször főszerepet kapott a korabeli orvoslás egyik legfontosabb gyakorlata: a boncolás. „A korszak orvostudományában és természetfilozófiájában egyre nagyobb érdeklődésre tartott számot az összehasonlító patológia és a szerves bomlás folyamata. Ennek nagy szerepe volt abban, hogy a vámpírügyek olyan nagy visszhangot keltettek a kor nyilvánosságában” – mondja Mézes.
Az orvostudomány státuszának megerősödését mutatja ehhez kapcsolódóan az is, hogy amikor XIV. Benedek pápa a De servorum Dei beatificatione című, a szentté avatási eljárásról írott művében röviden foglalkozott a vámpirizmussal is, éppen az orvosi vizsgálatok eredményeire hivatkozva jelentette ki, hogy a vámpírokról szóló hírek babonaságok. A katolikus egyház számára egy bomlatlan holttest alapos vizsgálatot kívánt, elég, ha belegondolunk, hogy hány olyan szentet tart nyilván, akinek az az egyik jellemzője, hogy a teste romlatlan állapotban maradt.
Az, hogy a korábban az orvostudományt is kontrollban tartó egyház itt éppen az orvosi eredményekre támaszkodott, szintén az új időket jelzi.
És hogy lehet-e tudni, hogy mibe haltak bele a vámpírok áldozatai valójában? „A korabeli jelentések alapján nem lehet 300 év távlatából orvosi diagnózist felállítani. Sokféle lázas betegség pusztított, de lehetett több más oka is a halálozásoknak. Nincsenek olyan bizonyítékaink, amikből a találgatáson túl kijelenthetnénk bármit” – magyarázza Mézes.
Mikor Mária Terézia végre állást foglalt az ügyben
Mária Terézia (1717-1780), osztrák főhercegnő, Magyarország és Csehország királynője. (Fotó: Universal History Archive / Getty Images)
A Habsburg kormányzat 1755-ig várt, hogy állást foglaljon a vámpírokkal kapcsolatban. Ekkor viszont a birodalom szívéhez egészen közel, a morvaországi Hermersdorf faluban a bíróság harminc holttestet ásatott ki. És a katolikus püspök áldásával 19-et el is égetett a magia posthuma, azaz a síron túlról származó rontás vádjával. A botrányt fokozta, hogy a „bűnösöket” a rokonoknak kellett egy kötélre erősített kampó segítségével kihúzni a temető falába vágott lyukon át.
Mária Terézia magas rangú orvosi vizsgálóbizottságot küldött a helyszínre, akik arra jutottak, hogy a hullabomlás természetes okok miatt nem tudott megtörténni, minden más babonaság. A vizsgálatot követően a királynő állást foglalt a babonaság ellen, és felszólította az egyházat, hogy minden természetfeletti jelenséget jelentsen a világi hatóságoknak, akiknek orvosi szakértőkkel kellett vizsgálnia az ügyet.
A még így is gyanús esetek Mária Terézia elé kerültek, és ő maga döntött róluk – ahogy az egy abszolutista uralkodótól elvárható.
Hogy a hiedelmek felszámolása mennyire hosszadalmas folyamat, azt mutatja, hogy 1784-ben még II. Józsefnek is törvényt kellett hoznia a vámpirizmus ellen: felszólította az ortodox papságot, hogy működjön együtt az állammal a vámpirizmus kiirtásában. Szintén ebben az évben láttak szükségesnek kiadni egy harminc évvel azelőtt született művet is.
Georg Tallar német sebész az 1753-as temesi bánságbeli vámpírvadászatról és vizsgálatról írt a Visum repertum című munkájában, ami Mézes szerint a máig előkerült legalaposabb összefoglaló a vámpirizmusról olyan valakitől, aki maga is aktívan részt vett a vizsgálatokban. A bánságbeli tartományi kormányzat megbízásából társaival arra kellett rájönnie, hogy mi okozza a vámpíroknak tulajdonított rejtélyes megbetegedéseket, illetve van-e bármi szokatlan a holttestek bomlása körül. A cél az volt, hogy egységes tartományi álláspontot alakítsanak ki a vámpirizmusról.
A Visum repertumban Tallar részletesen beszámolt róla, hogyan bizonyították be gyakorlati módszerekkel, hogy a falusiak hiedelmei nem igazak.
Például eret vágtak a vámpír vélt áldozatán, akinek így a helyiek hite szerint a többszörös vérveszteség miatt meg kellett volna halnia. A beteg viszont jobban lett.
A hullabomlás hiányát Tallar a vérmérséklethez tartozó testnedvekkel magyarázta. Szerinte a szangvinikus vérmérsékletű emberek teste vérbő, a vérben só van, a só pedig tartósít. Ezért történt az szerinte, hogy ugyanabba a temetőbe, ugyanabban az időben temetett holttestek közül egyesek elbomlanak rendesen (a melankolikus, kolerikus és flegmatikus vérmérsékletűek), mások (a szangvinikusak) viszont nem. A vámpírbetegség okaként Tallar a helyiek étkezési és böjtölési szokásait jelölte meg, amelyet súlyosbított a szerinte tudatlan, babonás ortodox papság, amely erősítette a lakosságban a vámpíroktól való félelmet. A szintén babonás lakosság Tallar szerint ezen felül mintegy magához vonzotta az ördögöt is, amely különböző illúziókkal és mesterkedésekkel tovább kínozta a betegeket. Mi sem jelzi aztán jobban a felvilágosodás térnyerését, hogy amikor 1784-ban Bécsben kiadták Tallar munkáját, a mágikus és ördögi tevékenységet részletező szakaszokat megkurtították vagy ki is hagyták. Már nem feleltek meg a korszellemnek.
(Kiemelt kép: nőklapja.hu)
