“A férjem a Műegyetemen tanított, és ott is laktunk az egyetem közelében. 1956 november hetedikére voltam kiírva a második fiammal, és csak azért imádkoztunk, hogy ne pont aznap szülessen meg. Tudom, ez most már megmosolyogtató, de nekünk fontos volt. Végül egy nappal később, nyolcadikán született, de akkor már nem a születési dátuma volt a legnagyobb izgalom…
Október 23-án, ahogy általában mindig, otthon voltam a nagyobb, akkor három éves fiammal, néztem ki az ablakon, és láttam, hogy egyre nagyobb a tömeg a rakparton.
A férjem korábban jött haza a munkából, és nagyon izgatott volt. Mondta, hogy nagy dolgok fognak most történni, kezembe nyomott egy szórólapot a tíz ponttal, és elszaladt.
Egész a Bem térig ment a tömeggel, de onnan már visszafordult, mert ott kezdett egy kicsit eldurvulni a helyzet.
Sajnos a szórólap valahogy az évek során elveszett, pedig borzasztóan örülnék, ha meglenne. Az egész, ma forradalomnak nevezett időszak, az egyik legkülönlegesebb része volt az életemnek. Aki nem élte ezt át, talán el sem tudja képzelni. Az emberek lelkesek voltak, szinte mámoros volt a hangulat. Ugye dolgozni nem igen lehetett, az üzletek sem nyitottak ki, mindenki az utcán volt, beszélgettek, ismeretlenek ölelgették egymást…
Tudtam, hogy ez nem maradhat így, mégis gyönyörű volt
Mi elvileg éppen felújítottuk a lakást a kicsi érkezése miatt, de most ez is leállt.
Úgy voltam vele, hogy legalább egy kis meszet szerzek, hogy legalább az ő szobája szépen kész legyen.
Jó kiadósat kellett sétálni érte, de ez nekem sosem volt probléma, rengeteget jártunk túrázni egész életünkben, még ma, majdnem kilencven évesen is az a legnagyobb örömöm, ha sétálhatok az erdőben.
Szóval fogtam a hároméves fiamat, adtam a kezébe egy pici piros-fehér-zöld zászlót, és elindultunk. Azt a szeretetet és lekesedést, ami az úton körülvett minket, sosem fogom elfelejteni. Az emberek körénk gyűltek, a fiamat puszilgatták, mindenki mosolygott.
Csodálatos volt. Pedig én világ életemben talán túlzottan is realista voltam, mondtam is már előre, hogy ezt a szovjetek biztos nem fogják hagyni.
Végülis tudtam, hogy ez nem maradhat így, mégis gyönyörű volt az egész.
Vidékről jöttel fel az emberek, és hozták fel a terményeiket. Tudták, hogy nincsenek nyitva a boltok, hát osztogatták, amilyük volt: karfiolt, krumplit, ilyesmit. Egyik nap pedig nagy csődület gyűlt össze a közelben az egyik sarkon, ahol volt egy szovjet emlékmű. A tetején lévő vörös csillagra kötelet kötöttek, a másik végét egy furgonhoz kötözték, és bár nem ment könnyen, de végül letörték a csillagot. Ahogy leesett, egy fiatalember azonnal felkapta, és rohant vele, egészen a híd közepéig, ott dobta be a Dunába. Azt az üdvrivalgást, ami kitört erre a Duna mindkét partján! Fantasztikus élmény volt, tényleg sosem felejtem el…
Szülés kijárási tilalom idején
De igen, aztán november negyedikén hatalmas csörömpölésre, zúgásra ébredtünk: jöttek a szovjet tankok.
Hát, mit mondjak, nagyon nem örültem, hogy igazam lett. És innentől különösen izgalmassá vált, hogy vajon hogy jutok el a kórházba, ha eljön a szülés ideje. Már volt telefonunk, igaz, hogy ikres, de volt, és szinte állandóan csörgött, mindenki tudni akarta, hogy vagyunk.Aztán a fiam, éppenhogy kivárta, hogy elteljen november hetedike, nyolcadikán, hajnali kettőkör elkezdett készülődni.
Ekkor hívtuk először a mentőket, de azt mondták, kijárási tilalom van, lőnek, a mentőkre különösen (tényleg voltak, akik mentőautóba bújva próbáltak megszökni), ők nem jönnek.
Néhányszor még próbálkoztunk, de mindig nemet mondtak, ez ment reggel hétig. Akkor azt mondtam nekik: vagy kijönnek, vagy én elindulok gyalog. Ez úgy látszik, hatott, mert háromnegyed nyolckor már a mentőben voltam, nyolc körül a kórházban.
A férjem persze nem jött velem, akkoriban ez nem volt divat, ráadásul a nagyobbik fiamra is vigyáznia kellett. Az első gyerekem farosan született, mondtam, hogy szerintem ez is az lesz, de leintettek, hogy á, szerintük nem. Amúgy is elég keveset foglalkoztak velem: épp akkor lőttek le egy repülőgépet Csepel fölött, mindenki azt nézte az ablakból.
Arra még emlékszem, hogy a lángoló gépet nézve viccelődött valamin a főorvos, de hogy a szülésemben segített-e, arra már nem. Az biztos, hogy utána többet nem láttam: másnapra eltűnt, külföldre szökött.
Végül csak sikerült magamra vonnom a figyelmüket, mert kiderült, hogy a baba tényleg faros, de megszületett épen, egészségesen. Csak egy pillanatra láttam nyakig mázosan, aztán elvitték, és csak három óránként hozták szoptatni, ahogy szokás volt akkoriban.
Fotó: Éles Balázs
Ha lőttek, kiosztották a babákat
Illetve nem, néha közben is kihozták: akkor ha lőttek körülöttünk. Olyankor kiosztották a babákat, hogy ha óvóhelyre kéne szaladni, mindenki futhasson a sajátjával, de erre szerencsére nem került sor. Nagy szerencsére, mert fogalmam sincs, hogy futottam volna. Egy faros szülés eleve nem egy leányálom, ráadásul be is lázasodtam.
Hogy féltem-e? Talán eszembe sem jutott. Mi már akkor túl voltunk sokmindenen, átéltük az ostromot, ez már ahhoz képest szinte semmi volt. De azért nem volt könnyű, persze.
A férjem a nagyfiamat beadta az oviba, ahol egyedül volt szegény. Egy nagyon kedves magánóvoda volt ez, de akkor is. A mi időnkben az apukák nem vettek így részt a gyerekezésben, meg hát amúgy is jött-ment. Hozta-vitte a híreket, oltást szerezett a gyereknek a város másik végéből, és nekem gyűjtötte be a barátoktól, rokonoktól, amiket küldtek: süteményt, gyümölcsöt, ilyesmiket, mert ugye az üzletek még mindig zárva voltak.
Aztán egy hét után, ahogy lement a lázam, hazamehettünk. Addigra nagyjából véget is ért itt minden. Jöttek a kétgyerekes hétköznapok, a maguk átlagosnak mondható problémáival, mint például a testvérféltékenység vagy az ekcéma.
De a mai napig, ha eszembe jut, ahogy a háromévesem kezét fogva, a nagy hasammal néztem, ahogy a vörös csillag elsüllyed a Dunában, beleborzongok.
Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!
Kiemelt kép: Fortepan
