Mi történt?
Ma van az animáció világnapja.
Miért fontos ez?
Mert az animációs filmek sokkal többet tudnak, mint amennyit népszerű, főleg amerikai családi rajzfilmek alapján látunk. A kezdetektől a mai napig szép számmal készülnek felnőtteknek szánt izgalmas, érdekes és elgondolkodtató animációs filmek. Az első magyar Oscar-díjat is egy ilyen rövidfilm nyerte.
Tovább olvasnál? Erről lesz még szó:
- Miben jobb az animáció, mint az élőszereplős film?
- Miről szóltak a korai animációs filmek?
- Három animációs film a közelmúltból, amiket érdemes megnézni
Báb, népmese, animáció – műfajok, amiket a nagyközönség elsősorban a gyerekekkel azonosít. Pedig mindhármukban közös, hogy eredetileg felnőttekhez szóltak, és valójában mind a mai napig szólnak is. Érdemes ezért egy kicsit a fősodor kínálatán túl is kutakodni, hiszen ha bátrak vagyunk, szórakoztató, elgondolkodtató és művészileg izgalmas alkotások sokaságával találkozhatunk. Az animáció világnapja alkalmából lássuk hát, miért érdemes felnőttként animációs filmeket nézni.
Miben tud többet az animáció, mint az élőszereplős film?
Az animáció szinte korlátlan művészi szabadságot biztosít az alkotónak. Ha lehetősége van rá, akár egymaga elkészítheti az egész animációs filmet a rajzolással, gyurmázással stb. kezdve a fényképezésen át a vágásig. Ezzel együtt, főleg mivel az animáció egy rendkívül időigényes munka, csapatban készítik – a nagy stúdiókban ez akár több száz embert is jelent.
Első Oscar-díjas filmünk, Rofusz Ferenc 1980-ben bemutatott rövidfilmje, A légy például mindössze négy perces, mégis mintegy 3600, fekete zsírceruzás rajzra volt hozzá szükség – és két évre. A rövidfilm erősen hatalomkritikus volt, emellett pedig szó szerint magán viselte alkotója kézjegyét.
Erre persze mondhatnánk, hogy hiszen ezt az élőszereplős szerzői filmek is tudják. A filmrajongók egyetlen képkockából felismerik például Wes Anderson munkáit, annyira jellegzetesek a beállításai és a színei. A technika fejlődésével pedig olyan szemszögeket is meg tudunk már jeleníteni, amik korábban elképzelhetetlennek tűnnek, elég csak David Attenborough lenyűgöző dokumentumfilmjeire gondolni. Ám végül a lehetőségeknek korlátokat szabnak a világ fizikai határai – és itt lép be az animáció.
Az animáció ugyanis éppen a határtalansága miatt képes sokkal kreatívabb, látnokibb, ötletesebb lenni, mint az élőszereplős film: amit az alkotó el tud képzelni, az mind megjelenhet a vásznon.
Jó példák erre a Pink Floyd A fal-filmjének animációs jelenetei, amikben a szimbólumok és képi asszociációk szinte folyékonyan omlanak egymásba.
A művészi szabadság lebontja az élőszereplős filmnek azt az illúzióját, mintha objektív lenne. Bármilyen erős vizuális koncepcióval dolgozik ugyanis egy élőszereplős film, például az emberi test realisztikusan egyféle tud lenni. A különböző sminkekkel, maszkokkal lehet ezen némileg változtatni, torzítani, de ez többnyire szemet is szúr a nézőnek. Az animáció viszont ezerféle módon ábrázolhatja az emberi arcot, testet, mozgást. Maga az ábrázolás stílusa pedig sokkal markánsabb lehet, mint az élőszereplős filmeké. A jórészt a kecskeméti animációsfilm-stúdióban készült ír rajzfilmben, a Kells titkában például a kelta emberábrázolási és díszítési stílust használtak. A művészettörténeti krimi, a Ruben Brandt, a gyűjtő emberalakjai Picassót és Chagallt idézik, a Kubo és varázshúrok figurái a japán origami formavilágát tükrözik.
Miről szóltak a korai animációs filmek?
Apropó Japán. Japánban az animációt nem sajátította ki a gyerekközönség, sőt. Az animének nevezett japán rajzfilmekben valamennyi mozgóképes műfaj képviselteti magát bőségesen. Nemcsak romantikus vagy vicces történeteket nézhetünk, hanem felzaklató horrort, science fictiont, krimit, pornót vagy disztópiát is. Nyugati szemmel elsőre kifejezetten zavarba ejtő lehet, amikor olyan jeleneteket is látunk a nálunk gyerekekhez kötött rajzfilmben, amit mi az élőszereplős filmekben szoktunk meg: erotikát, durva gyilkosságot vagy zsigerelést.
Felnőtteknek szóló kikacsintások egyébként a családi szórakozásra szánt nyugati animációs filmekben is gyakoriak. Az altesti poénokkal és pszichológiai problémákkal telezsúfolt Shrek-széria erre a legnyilvánvalóbb példa (kérdés, hogy ez tekinthető-e egyáltalán családi filmnek abban az értelemben, ami gyerekeknek is való). Egy gyors internetes kereséssel viszont számos olyan listába futhatunk, amiben a Disney klasszikus rajzfilmjeibe csempészett, nagyon is felnőtt poénokat gyűjtik össze. A Buzzfeed 23 tételes listájában például ott találjuk a Jégvarázsnak azt a jelenetét, amikor Kristoff kérdezgeti Annát, mégis mennyit tud Hansról, akivel egy nap ismeretség után eljegyezte magát. Ekkor Kristoff rákérdez Hans lábméretére, mire Anna rávágja, hogy az nem számít (a közhiedelem szerint a lábméretből kikövetkeztethető a pénisz mérete – a szerk.)
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a nyugati animációs filmgyártás ne készítené sorra a felnőtteknek szánt darabokat, ezek közül viszont – vélhetően a sztereotípia miatt – viszonylag kevés éri el azt a szintet, hogy ahhoz is eljut a híre, aki nem látta. Amik viszont igen, azok között több erősen társadalom- és rendszerkritikus sorozatot találunk, ilyenek a South Park, a Rick and Morty, a BoJack Horseman vagy a hányattatott sorsú, magyar Candide-feldolgozás.
Ezeknek a sorozatok egyébként egészen sok köze van a korai animációs filmekhez, amiket még kifejezetten felnőtteknek szántak és visszatérő téma volt bennük az alkohol, a szexualitás vagy akár a házassági problémák. A felnőtt animáció első csúcspontját a harmincas évek eleje jelentette, a szigorú cenzúrát bevezető, hollywoodi Hays-kódex előtti évek. Ekkor készült például Walt Disney rövidfilmes horrorja, a The Mad Doctor, amiben Pluto kutyán egy őrült tudós kísérletezik, miközben Mickey egeret egy csontvázhadsereg támadja meg. Ebben bizony nemcsak a látvány, hanem a tartalom is elég távol áll attól, amit a 90-es évek és az ezredforduló Disney-rajzfilmjein felnőtt gyerekgenerációk megszoktak.
Az animációt egyébként később propaganda célokra is felhasználták. A második világháború idején például a Disney Donald kacsája és a Warner Dodó kacsája is istenfélő, jó amerikai állampolgárként fizette az adót, gyűjtötte a fémhulladékot és úgy általában: ellátta a nácik baját. Különösen hírhedté vált az az epizód, amiben Donald kacsa azt álmodja, hogy egy náci üzemben kell dolgoznia.
A 8 perces rajzfilm nemcsak azt mutatja be, milyen szörnyű az élet a Harmadik Birodalomban, hanem tiszteleg Charlie Chaplin Modern idők című filmje előtt is. Az epizód 1943-ban Oscar-díjas lett, ennek ellenére minden más náci önkényuralmi jelképpel együtt 2002-ben betiltották Oroszországban. 2016-ban, mikor beismerték, hogy félreértették a rajzfilmet – azaz, hogy ez egy rémálomról szól –, levették a tiltólistáról.
Három animációs film a közelmúltból, amit érdemes látni:
Ruben Brandt, a gyűjtő (2018)
A thriller-, noir- és kalandfilmes elemekkel játszó szürreális animációs filmet a szlovén származású Milorad Krstić rendezte és magyar gyártású. A különös hangulatú film egy rablássorozat izgalmas története, amiben válogatott bűnözők azzal próbálják megmenteni terapeutájukat, hogy ellopják neki a világhírű festményeket, amik rémálmaiban kísértik. A Ruben Brandt amellett, hogy kitűnően hozza a kalandos hangulatot, leplezetlen főhajtás a képzőművészet és a film története előtt. Olyannyira telis-tele van vizuális utalásokkal, ötletekkel és kreatív játékokkal hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Persepolis (2007)
Mit jelentett lányként átélni Teheránban a forradalom előtti éveket, a forradalmat, az Európába menekülést, majd a visszatérést? Marjane Satrapi részben önéletrajzi, részben fikciós képregényben dolgozta fel saját és korosztálya tapasztalatait – majd 2007-ben bemutatta az ebből készült rajzfilmes feldolgozást is. A fekete-fehér Persepolis megrendítő látlelet egy változó, egyre intoleránsabb és korlátozóbb világról – gyerek- és kamaszszemszögből.
Szél támad (2013)
A vándorló palota és a Chihiro Szellemországban rendezője, a világhírű Mijazaki Hajao eddigi utolsó alkotása. A melankolikus rajzfilm Jiro Horikoshi japán repülőgép-tervező mérnök életének egy szakaszáról szól – ő alkotta azokat a rettegett Zero gépeket, amelyeket a japánok a Csendes-óceáni hadszíntéren, például Pearl Harborban is bevetettek. Elsőre különösnek tűnhet, hogy a határozottan pacifista Mijazaki miért éppen erről a mérnökről készítette el azt a rajzfilmjét, ami gyakorlatilag az ars poeticája. A Szél támad viszont azt fogalmazza meg, hogy bár arra nincs hatásunk, hogy milyen történelmi korban születünk, de arra igen, hogy milyen emberré válunk benne.
Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.
(Kiemelt képünkön Betty Boop, Zsolt a Habfürdőből/ben, Safranek, Fehérlófia móresre tanítás közben és a menetelő kalapácsok a Pink Floyd A fal című filmjéből. Kép: nőklapja.hu)
