„Az idő pénz. (…) De az idő élet.
Az élet pedig a szívünkben lakik. (…) Akié az emberek minden ideje, azé a korlátlan hatalom.”
A fenti mondatok Michael Ende klasszikusában hangzanak el. A Momo valahogy úgy járt, mint Exupéry A kis hercege – mivel gyerek a főszereplője és egyszerűen, némi ártatlan rácsodálkozással meséli el a történetet, a gyerekkönyves polcra került. Pedig a témák, amiket érint, valójában nagyon is felnőtt, sőt, univerzálisan emberi kérdésekről szólnak. És nem ez az egyetlen ilyen regénye. A Végtelen Történet generációk olvasmányélménye lett, és persze ez is jóval többről szólt, mint egy kalandok sorozatáról és egy megmentenivaló fantasztikus birodalomról. Ende legfontosabb műveiben mély humanizmussal és józansággal beszélt arról, hogy hogyan lehet jól élni, hogy miért annyira fontos a képzelet és realitásérzék együtt, a megfelelő egyensúlyban.
Michael Ende római otthonában. (Fotó: Vittoriano Rastelli/Getty Images)
Túl távol a valóságtól?
Amikor Ende 1995-ben meghalt, az irodalmárok úgy emlegették mint az utolsó nagy német romantikus írót. És valóban, Ende könyvei generációkat inspiráltak a teljesebb életre. Csodálói úgy érezték, a történetei mitikus allegóriák arról, hogy a lelketlenné váló modern társadalom gyógyíre a belső világunkban rejtőzik, amihez a kulcsot a gyermeki perspektíva őrzi, írta a New York Times Ende halála után. Ende maga így vallott a saját írói értékrendjéről:
„A munkám egyetlen mozgatórugója a képzelet játékának szabad és irányítatlan vágya.
Ha az emberek elfelejtkeznek arról, hogy van egy belső világuk, akkor elfelejtik a saját értékeiket is.
A belső világot hozzá kell adni a külső világhoz, meg kell teremteni és fel kell fedezni. Ha most és akkor nem indulunk el a belső életünkben felfedezni ezeket az értékeket, akkor elvesznek.”
Ugyan a kritikusok évtizedekig támadták, hogy túl távolra mert szakadni a realitásról, az olvasói értékelték ezt a képességét: a könyveit több mint 40 nyelvre lefordították és több mint 20 millió példányban adták el szerte a Földön.
Háborús ellenállóból világhírű író
Ki gondolta volna, hogy ekkora sikereket ér el, mikor első írói szárnypróbálgatásai kudarcot vallottak?
Michael Ende 1929-ben született Münchenben, akkor a weimari köztársaság területén. Az apja, Edgar Ende szürrealista festő volt, akit a nácik betiltottak – ám a kis Michael számára így is meghatározó volt, hogy saját bevallása szerint „festők, írók és szobrászok bohém világában” nőhetett fel. Az egyik dolog, amitől nagyon félt, így nem is olyan meglepő. Úgy fogalmazott, ha túlságosan az egy-meg-egy-az-kettő banalitásának szenteli minden energiáját, akkor az tönkreteszi a képzeletét.
A másik, ami félelemmel töltötte meg ezeket az éveket, maga a világháború volt. Amikor 1945-ben kamaszfiúkat akár egy napos kiképzés után is a frontra küldtek és Ende három osztálytársa rögtön az első nap meg is halt, a 16 éves Ende széttépte a behívóját és azzal a lendülettel futárként csatlakozott Münchenben a bajor ellenálláshoz.
A háború után az egyik Rudolf Steiner-alapította Waldorf Iskolában fejezte be a tanulmányait, majd az ötvenes évek elején a színházzal próbálkozott színészként és drámaíróként, de mindkettő csak kudarcot és frusztrációt jelentett számára. Ekkor találkozott viszont későbbi feleségével, a színésznő Ingeborg Hoffmann-nal.
Ende első regényének sorsa tulajdonképpen előképe mindannak, ami a későbbi írói karrierjét is végigkíséri. A Gombos Jim és Lukács, a masinisztával legalább tíz könyvkiadónál kilincselt, mire sikerült megjelentetnie – és azonnal sorra nyerte a rangos gyerekkönyves díjakat. A könyv olyan sikeres lett, hogy 20 nyelvre lefordították, és ez anyagilag is megalapozta az munkásságát. Igaz, a kritikusok nem voltak tőle elragadtatva. A hatvanas évek erőteljesen balos értelmiségi-ideológiai közegében a kritikusok azzal vádolták, hogy történeteivel az eszképizmust támogatja ahelyett, hogy politikai elköteleződésre bátorítana. A támadásokból végül annyira elege lett, hogy 1970-ben Olaszországba, Róma mellé költözött, és itt is élt felesége haláláig. Ez a tizenöt év pedig igazi fordulópontot jelentett, hiszen itt írta a Momót és A Végtelen Történetet is.
Michael Ende és felesége, római otthonukban, 1984. augusztus, Róma. (Fotó: Vittoriano Rastelli/Corbis via Getty Images)
Momo – a látnoki meseregény?
„Az egyik legfigyelemreméltóbb dolog a Momóban, hogy 1973-ban jelent meg. Azóta az idővel kapcsolatos rémálom, amit ábrázolt, valósággá vált”
írta 2002-ben az amerikai David Loy filozófus és Linda Goodhew irodalomprofesszor a regényről szóló közös tanulmányukban, amelyben a Momót a 20. század második felének legjelentősebb regényei közé sorolták.
Miért képes erre egy meseregény?
A könyv teljes címe Momo, avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt. A történet egy fiktív dél-európai modern nagyvárosban játszódik, ahol feltűnik egy különös csoport, a szürke urak, akik elkezdik rávenni az embereket, hogy takarékoskodjanak az idővel.
Csakhogy mivel az idő maga az élet, minél jobban takarékoskodnak vele, annál sivárabbak lesznek a napjaik.
Ebben a munkától kiégett, unott, szeretetlen világban a gyerekek különösen szenvednek, ám senki sem hallja meg a panaszaikat egészen addig, míg az Idő titokzatos ura Momo segítségével közbe nem lép. Momo egy borzas kislány, aki úgy tud figyelni az emberekre és hallgatni őket, mint senki más a világon: „Úgy tudott figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan emberek egyszeriben pontosan tudták, mit akarnak. A félénkek hirtelen szabadnak s bátornak érezték magukat. A boldogtalanok és szorongók bizakodók és boldogok lettek.”
A Momo nem kevés társadalomkritikával, de még a didaktikusságon innen szól arról, milyen veszteségeink lesznek személyesen és közösségként, ha megadjuk magunkat a szükségtelen fogyasztásnak. Ugyanígy fájóan pontos és aktuális leírása a napi mókuskerék és a stressz hatásainak.
Hogy Ende látnok lett volna? A hetvenes években azért már eléggé errefele tartott a világ, ahol most tartunk, inkább az a kérdés, észbe kapunk-e. Ende szerint a megoldás – vagy gyógyír – az értékek át- vagy visszarendeződése. Ahogy ő látta, a gyerekkor önmagában és szimbólumként is nagyon fontos. Mert a gyerekeké „a világ összes ideje”, és épp azért tudják őket a szürke urak olyan nehezen becserkészni, mert a gyerekeket nem lehet meggyőzni arról, hogy ami igazán fontos számukra – például a játék –, az időpocsékolás lenne.
Az értékes élet egyensúlya egy végtelen történetbe rejtve
A Végtelen Történet nagy eséllyel közös generációs élmény mindazoknak, akik a nyolcvanas években voltak gyerekek – és elsősorban az 1984-es feldolgozás miatt. Maga Ende viszont nemhogy nem szerette a filmet, de szabályosan elhatárolódott tőle, sőt, be is perelte az alkotókat. A nyomására néhány jelenetet töröltek, de ő így is giccsesnek és művinek tartotta a végeredményt.
Aki a könyvet is kézbe vette, már jobban értheti az író haragját, a film csupán a cselekmény első felét dolgozta fel, pedig a második felével együtt válik végtelenné az a bizonyos történet, és a benne megfogalmazott egyensúly a regény egyik elemi tételgondolata.
A Végtelen Történetben a kövérsége miatt csúfolt, könyvmoly kisfiú, Barnabás egy érdekes kötetet kap egy titokzatos öregúrtól. A könyvben arról olvas, hogy a hős Atráskó a szerencsehozó sárkány, Fuhur segítségével hogyan próbálja megmenteni Fantázia birodalmát a mindent felfaló és megsemmisítő Semmitől. Barnabás fokozatosan ráeszmél, hogy ő maga is részese, sőt, alakítója a történetnek és egyszer csak át is lép a másik birodalomba. Fantázia megmenekül, de Barnabás ott marad, és lassacskán kiderül, hogy már nem a szabadon szárnyaló képzelet megmentése a cél, hanem ellenkezőleg. Barnabás ugyanis egyre inkább elveszíti önmagát a fantáziája teremtette végtelen lehetőségek között, és válik kártékony önkényúrrá, akit meg kell fosztani a hatalmától.
A Végtelen Történetben így az fogalmazódik meg, hogy ahhoz, hogy értékes életet tudjunk élni, egyaránt szükségünk van a képzeletünkre és a valóságérzékelésünkre is.
Azaz a fantázia és a józan ész aranyegyensúlyára.
Ende tudta ezt, és a könyveivel tanítja máig, ha levesszük őket a polcról – és nem takarékoskodunk az olvasásra szánt idővel (is).
(Kiemelt kép: Jelenet a Végtelen történet című filmből. Forrás: IMDb)
