– Az idei gyermekjogok világnapjára egy reprezentatív kutatással állt elő az UNICEF, össze tudnád foglalni ennek tanulságait?
– A legfontosabb, hogy a megkérdezettek 14 százaléka állította, hogy náluk rendszeres gyakorlat az erőszak a gyereknevelésben, hogy semmi kivetni valót nem lát a gyerekek testi fenyítésében, és hogy ez a hétköznapok része is lehet akár. Ez egy reprezentatív minta, általános társadalmi vélemény, szülők és gyermektelen felnőttek is szerepeltek benne. Ha pedig úgy tettük fel a kérdést, hogy a megkérdezettek szerint lesz-e baja a gyereknek egy-egy pofontól, akkor még megengedőbbek voltak a vélemények: 36 százalék válaszolta azt, hogy egy-egy pofon belefér. A kutatás további érdekessége, hogy

a résztvevők körülbelül 38-40 százaléka szerint a gyereknek elsősorban kötelességei vannak, nem pedig jogai.

– Miért a gyermekbántalmazás kérdése került az idei kampány fókuszába?
– Idén november elejétől indítottuk el akciósorozatunkat, ami november 20-ára, a gyermekjogok világnapjára fut ki. Két ok miatt fűztük fel a gyerekbántalmazás témakörére az idei kampányt: egyrészt azért, mert az ENSZ gyerekjogi bizottsága ötévente megfogalmazza az észrevételeit minden tagállama felé, hogy milyen gyerekjogok sérülnek az adott országban és melyek a fejlesztendő területek. Kiderült, hogy a gyerekek erőszakkal szembeni védelme szerintük nem kap nálunk kellő hangsúlyt és figyelmet. A sok javaslat sorában az is szerepel, hogy behatóbban kellene foglalkoznunk a gyermekbántalmazás témájával. Másrészt itt van ez a járványhelyzet, amivel kapcsolatban lehet az az intuitív megérzésünk, hogy minden olyan társadalmi krízis, ami bizonytalansággal, szorongással, egzisztenciális válsággal jár, az növeli az emberek frusztrációját, ennek következtében az agressziót. Ennek pedig legtöbbször kiszolgáltatott csoportok, a nők és a gyerekek isszák meg a levét. Az intuíció mellett pedig tapasztaltuk is, hogy ez valóban így is van:

az elmúlt időszakban körül-belül 30 százalékkal nőttek a gyermekbántalmazás gyanúját felvető jelzések.

Elkészítettük idén az említett kutatást, ami a bántalmazás minden formájához – fizikai, érzelmi, verbális bántalmazás – kapcsolódó társadalmi attitűdöket vizsgálja, és emellett írtunk egy gyerekvédelmi kisokost is. Ez egy kérdés-felelet formában megírt anyag, ami olyan helyzeteket ír le, ami a gyerekbántalmazáshoz kapcsolódik és amelyben valamilyen módon érintettek vagyunk. Mit csináljak, hogyha a játszótéren valaki megpofozza a gyerekét? Ha látok valakit gyerekkel koldulni az utcán, kinek kell szólni? Ha a szomszédban egyfolytában üvöltözés van, akkor van-e teendőm ezzel kapcsolatban? Ez olyan dolgokra is kitér, mint a saját szülői minták. Mit tehetek, ha engem vertek gyerekkoromban, de én már rájöttem, hogy ez nem helyes, de mégis ezek az ösztönös reakcióm a kritikus gyereknevelési helyzetekben előjönnek bennem is? Hazajön a gyerek az iskolából, és azt mondja, hogy egy barátja beszámolt neki arról, hogy őt rendszeresen megverik otthon, de azt kéri tőlem, hogy ne mondjam el senkinek. Mit csináljak?

– Mit lehet tenni akkor, ha egy gyereket a szemem láttára pofoznak fel a játszótéren?
– Fontos kérdés, hogy konkrétan mit lehet ebben a konkrét esetben tenni, de összességében inkább személetet szeretnénk ezzel formálni. Hiszen a bántalmazott gyerekek beszámolóiból tudjuk, hogy az egyik legnagyobb traumát az jelenti számukra, hogy mindenki elmegy emellett, nem szól bele és ezzel érvényesíti, legitimálja a felé irányuló erőszakot. Mi pedig azt mondjuk ebben a kisokosban, hogy valamilyen módon meg lehet találni azt a hangot, amivel meg tudjuk fogalmazni, hogy ezzel nem értünk egyet, hogy ez nem helyes. Ezt persze nem tudjuk mindig megtenni, például, ha a saját fizikai épségünket veszélyeztetve érezzük, hogyha beleszólunk egy ilyen konfliktusba, de ne az legyen az alap, hogy minden ilyen eset mellett elmegyünk. Empatikus módon – tehát nem a szülőket kell gyepálni, elítélni, támadni – lehet közelíteni ezekhez a helyzetekhez. Együttérzést kell sugározni, miközben kifejezzük, hogy szerintünk mi baja lehet a gyereknek vagy megkérdezhetjük az anyukát, hogy miben tudunk neki segíteni. A kisokos felsorol néhány tippet ezzel kapcsolatban.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

– Tudatos szülőnek tartom magam, de előfordul, hogy rá kell kiabálni a gyerekre az utcán, mert mondjuk veszélyben van a testi épsége vagy, hogy elítélhető módon viselkedem vele. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire kellemetlen lenne, ha most közbeavatkozna valaki. Van valami elképzelés vagy tudás arról, hogy hol van az a határ, amikor jó lelkiismerettel közbeavatkozhat az ember és nem árt többet, mint amennyit használ?
– Ezt nagyon nehéz általánosságban megmondani, mert minden eset más. A fizikai erőszakkal kapcsolatban elmondható, hogy ott a zéró tolerancia érvényes. Tehát nem lehet felpofozni, rángatni, meghúzni a gyerek haját vagy megverni. Ez egyértelmű. Az érzelmi bántalmazásnál én azt szoktam mondani, hogy az nem fér bele, amikor a gyerek méltósága sérül. Tehát, amikor megszégyenítjük, megfélemlítjük, megalázzuk. Felnőtt-felnőtt kapcsolatokban már elég jól érezzük, hogy mi az, amit nem mondunk egy felnőttnek, mert nem illik. Nem mondunk olyat, ami emberi minőségében, önértékelésében, egész személyiségben alázza meg őt. Viszonylag jól megértettük, hogy mit jelent a megalázás, a beszólás, a megszégyenítés. De mintha ezt a gyerek-felnőtt kapcsolatban nem tekintenénk érvényesnek.

– Talán még mindig bekapcsol az is, hogyha kívülállóként tekintünk egy ilyen helyzetre, hogy ez nem a mi dolgunk. Van annak a gyereknek apja, anyja, az ő felelőssége. Nem ismerjük az előtörténetet, nem tudjuk, mi van a háttérben és a többi.
– Erős társadalmi meggyőződések, hogy nem kell ezekbe a helyzetekbe beleavatkoznunk, hogy ez magánügy. Individualista módon fogjuk fel az életet, fáradtak és frusztráltak vagyunk, nincs kapacitásunk arra, hogy megkérdezzük a szomszédot, hogy hogy van. Ezt próbáljuk ezzel a kisokossal árnyalni. Hangsúlyozzuk, hogy a gyerekek védelme a társadalom egészének az érdeke és nem magánügy feltétlenül. Tehát, ha bármilyen erőszakot lát az ember vagy annak tanúja, akkor felelős a kifutásáért is valamilyen szinten. Lehet olyan eset, amikor meg tudjuk találni azt a hangot a szülővel, ami azt a célt szolgálja, hogy ez a helyzet megszűnjön. Ha a szomszédban például folyton sír a gyerek, meg lehet kérdezni kedvesen is: figyelj, mi van veletek? Jól vagytok, tudunk valamiben segíteni?

Mindannyiunknak van valamennyi felelőssége abban a kis közösségben, amelyben benne élünk. Ha ez nincs meg, annak az lesz a vége, hogy mindenki magára marad.

Meg kell találnunk a módját annak, hogyan tudunk először segíteni, támogatni, de ha ez nem elég, akkor felelősségünk van abban, hogy egyszerűen jelezzük ezt a gyermekjóléti szolgálatnak,

– Biztos ezerszer leírtátok, elmondtátok már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mi számít bántalmazásnak.
– Minden fizikai sérülés, ez egyértelmű. Az érzelmi bántalmazásnál pedig azt szoktam mondani, hogy a megszégyenítés és minden, ami a gyerek méltóságát sérti – és igen, a kiabálás is. Amikor az érzelmi szükségleteit szisztematikusan nem vesszük figyelembe. Nyilván, előfordul, hogy nem tudjuk kielégíteni minden pillanatban. De ha nem törődünk vele érzelmileg annyit, mint amennyit igényelne, már az is annak számít.

– Ha a fizikai bántalmazás tilalma ennyire nem megy át társadalmunkban, akkor hogyan lehetne azt kérni a magyar szülőktől és pedagógusoktól, hogy ne kiabáljanak?
– Azért ezt sem mondanám, hogy nem ment át. Azt az elvet, hogy minden, ami az emberi méltóságot sérti, elfogadhatatlan, szerintem ezt már a társadalom a helyén kezeli, norma szintjén a felnőtt-felnőtt relációban legalábbis. A gyerek-felnőtt viszonylatban van még teendő.

Ugyanakkor, ha a magyar lakosság 14 százaléka szerint meg lehet ütni a gyereket, abból az következik, hogy 86 százalék szerint nem lehet megütni.

Szerintem az előző évtizedekben nagyot léptünk előre, mert egyrészt a jogszabály is nagyon sokat változott, másrészt sok-sok szervezet kezdeményezése, akár állami törekvés is volt amögött, hogy ezek a vélemények formálódjanak. A kulturális beidegződések, normák mindig nagyon lassan változnak. Amikor egy jogszabály egy kicsit hamarabb születik meg, mint amennyire a társadalom a befogadására felkészült, akkor általában el kell telnie néhány évnek, évtizednek, hogy kövesse a társadalmi gondolkodás is. Nálunk a gyermekbántalmazás jogszabályi kereteinek rögzítése hamar megtörtént, fejlett gyermekvédelmi törvény született annak idején, de nem raktak mögé erőforrást, pénzben, képzésben, hogy ez átmenjen.

– Az intézményes erőszak az egyik kiemelt témátok. Mi a helyzet akkor, amikor a szülő azzal szembesül, hogy hiába próbálja erőszakmentesen, asszertíven nevelni a gyerekét, de mondjuk az oviban meg kell ennie azt az ételt, amit egyébként nem szeret vagy, hogy az óvónő rendszeresen kiabál vele?
– Nehéz helyzeteket teremt, amikor az embernek van egy értékrendje és azzal szembesül, hogy azzal az intézmény szögesen ellentétes értékrendet képvisel. Fontos, hogy a szülő és a pedagógus kommunikáljanak ezzel kapcsolatban is egymással. Lehet arról beszélgetni, hogy milyenek a mi nevelési elveink és az ő pedagógiai meggyőződései.

Ha a gyerek azzal jön haza az oviból, hogy kiabált vele az óvó néni vagy, hogy meg kellett ennie a karfiolt, akkor szerintem teljesen egyértelmű, hogy a szülőnek valahogy ki kell fejeznie, hogy ez számunkra, meg egyébként is, elfogadhatatlan.

Nem kell túlzásba sem esni, hiszen nekünk lehet egy elképzelésünk arról, hogy mi az, ami traumatizálta a gyereket, miközben neki magasabban van az ingerküszöbe. Ilyenkor figyelni kell, hogy mennyire esik rosszul neki az adott szituáció. Nem biztos, hogy minden traumatikus számukra, mi szerintünk az. A gyerekek el tudják fogadni, hogy máshol más szabályok vannak. De ha azt érezzük, hogy valami szembemegy minden személyes nevelési elvünkkel és egyébként világos, hogy a jogszabály szintjén is sérti a gyerek jogait, akkor azt jelezni kell. De amiatt is érdemes kommunikálni a pedagógussal, hogy megértsük, miről szól az adott helyzet, mit tehetünk mi azért, hogy ne legyen ennyire ideges az óvó néni a gyerekünkre. Ha pedig nem tudjuk ezt szétszálazni és a helyzet továbbra is fennáll, akkor ne féljünk jelezni a pedagógus vagy az óvodapedagógus felettesének.

Nyilván, egy kiabálást nem fog az ember jelenteni. De ha rángatásról, felpofozásról, hajhúzásról van szó, akkor nyugodtan fordulhatunk a vezetőhöz vagy a fenntartóhoz.

– Mi a helyzet a kütyümegvonással? Ütközhet az én nevelési elvem az gyerekem jogaival? Hogyha azt mondom, hogy nem szeretném kitenni az internetes zaklatásnak, ezért nem engedem, hogy kütyüzzön, ez egyben azt is jelenti, hogy nem korlátozom abban, hogy a szabadidejét a hobbijának szentelje?
– Fontos, hogy legyen következménye a gyerek helytelen viselkedésének, és ez lehet éppen az, hogy nem „kütyüzhet” valamennyi ideig. Ezzel nem fognak a gyerek jogai sérülni. Ez nem bántalmazás. Lehet, hogy van olyan, aki ezt mondaná, hogy semmilyen büntetés nem elfogadható, de szerintem kellenek, hogy legyenek eszközök a szülő kezében. Tehát ez rendben van, ha ez valaminek a következménye és világosan követhető a gyerek számára is, hogy miért történik és meddig tart. Ha az egyetlen módja a gyerek kapcsolattartásának a barátaival az online tér és a telefon, de hetekig nem beszélhet a barátaival, nem chatelhet velük, mert ilyen szinten korlátoztam az eszközhasználatát, az már egy másik történet. Itt megint arról lesz szó, hogy az érzelmi szükségletei hosszútávon nincsenek kielégítve. Az nem helyes.

(Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

– Világviszonylatban hogy állunk gyerekjogi szempontból, milyen a magyar gyerekek helyzete nemzetközi kitekintésben?
– Nehéz ezt megválaszolni, hiszen egyrészt világviszonylatban magas jövedelmű, fejlett országnak számítunk. Sok szempontból jobban állunk, mint a világátlag. A gyerekek nagy részének a fizikai biztonsága, egészséghez való joga, biztonsághoz való joga még mindig jobban érvényesül, mint Afrikában vagy Ázsiában. Ezért nemzetközi összehasonlítást inkább most nem tennék, de azt hangsúlyoznám, hogy van itthon sok minden, amiben nagyobb tudatosságra lenne szükség. A gyerekbántalmazás az egyik ilyen, a másik a cyberbullying, ami az online térben megnövekedett idő eltöltése miatt is nagyobb kockázat.

– Mivel az életünk jelentős része most az online térben zajlik, biztos sok szülőben felmerül, hogyan lehet a gyerekeket ezeknek az eszközöknek a tudatos használatára nevelni, felkészíteni, biztonságukat garantálni?
– Egyrészt a szülőnek tájékozódni kell, hogy mik azok az online terek, amiben a gyerek jelen van, mert a Facebookig már eljutottunk, de nem tudjuk, hogy mi a Tiktok, a Snapchat, meg a többi. Ez garantálja, hogy tudjuk, hol van jelen a gyerek, mivel tölti az idejét, milyen kockázatokkal jár az ő online jelenléte. Ha van közöttünk egy olyan kapcsolat, hogy tudunk erről beszélgetni, mert minden másról is beszélgetünk, akkor lehet természetes a kommunikáció arról is, hogy mivel tölti az idejét a neten. Ennek már kisebb gyerekeknél is meg lehet ágyazni például azzal, hogyha kéri, hogy nézzük vele meg a mesét, amit éppen néz, üljünk le mellé időnként, nézzük végig, beszélgessünk vele róla.

Ha azt fejezzük ki, hogy minket ez nem érdekel, akkor később sem akarja majd megmutatni, mi foglalkoztatja, mivel tölti az idejét, offline vagy online.

A másik, amit tehetünk, hogy figyelünk az adatvédelmi beállításokra. Hogyan lehet, hogyan kell egy gyerek biztonságát garantálni, ha már rajta van a Facebookon és az Instagramon. Egyébként ezeknek a felületeknek nagyon jó irányelvei van arról, hogyan lehet megvédeni a gyerekeket akár a cyberbullyingtól, akár a szexuális zaklatóktól. Ezeket érdemes elolvasni. Szintén nagyon fontos, hogy a szülő milyen példát mutat ezzel kapcsolatban. Ha mi kiposztoljuk a gyereket és az életünk majdnem minden mozzanatát az internetre, akkor a gyerek is ezt fogja normának gondolni. Így sok veszélyes helyzetbe sodorhatja magát.

– Említetted az egészséghez és az oktatáshoz való jogot, ezek a koronavírus alatt sok szempontból sérültek. Hiszen a gyerek egy része nem fér hozzá a megfelelő oktatáshoz, másrészt sok szülő nem viszi el – magamból is kiindulva – orvoshoz a gyereket ebben a helyzetben, amikor talán a legkockázatosabb egészségügyi intézményben megfordulni.
– Igaz, de tegyük hozzá, hogy ez egy általános krízishelyzet, ami nem csak a gyerekeket érinti, hanem mindenkit az egész világon. Érthető, hogy nincs azonnali válasza a vezetőknek arra, hogyan lehet ezt a soha ilyen mértékben nem látott katasztrófát, ami az egész világot sújtja egyszerre, kezelni. Tény, hogy ennek az is a következménye, hogy

a gyerekek egészséghez való joga sérülhet, hiszen sok helyre nem jutnak el, egészségügyi kezelésekre például vagy nem kapják meg azokat a fejlesztéseket, amelyeket előírtak számukra.

Az oktatáshoz való jog sérülése is nagyon látványos. Megint azok húzzák a rövidebbet, akik egyébként is nehéz helyzetben vannak. Sok szülő nem tud otthon tanulni, a gyerekkel, vagy nem állnak rendelkezésre a számítástechnikai eszközök az online tanulásra, de lehet, hogy a fizikai tér sincs meg arra, hogy a gyerek egyedül, elvonulva online órán üljön. Vagy egyszerűen nem tartja fontosnak a szülő, hogy a gyerek online kövesse a feladatokat, így nem is segíti a gyereket ebben. A gyerekvédelemben élő, tehát a gyermekotthonokban, nevelőszülői hálózatokban élő gyerekek március óta óriási hátrányokat halmoztak fel, a meglévő hátrányaik mellé. Ehhez képest vannak a magas társadalmi státuszú gyerekek, akikkel otthon tanul a bébiszitter vagy a szülő, aki megteheti, hogy sokat tanuljon a gyerekkel. A társadalmi különbségek nyilvánvalóan még inkább fel fognak erősödni.

– Milyen elemei voltak az idei gyermekjogi világnaphoz kapcsolódó kampánynak, hiszen idén nem lehet felvonulást, nagy konferenciát, rendezvényeket szervezni?
– Próbáltunk a kialakult helyzethez alkalmazkodni. Az említett kisokosból készítettünk egy 6 részes masterclass videósorozatot, ami összefoglalja a kisokosunkat. A gyerekjogi világnapon pedig tartottunk egy konferenciát, aminek három téma állt a fókuszában: az egyik, hogy hogyan lehet a saját szülői mintánkat levetkőzni, hogyan tudunk ezekből kilépni? A másik az intézményi bántalmazás kérdésköre: milyen intézményi struktúra teszi lehetővé, hogy sérüljenek a gyerekek jogai? A harmadik pedig az online szexuális zaklatás. Kiegészítettük az UNICEF HelpApp alkalmazását, amely egy interaktív applikáció. Ennek segítségével a gyerekek tájékozódhatnak a bántalmazás különböző – fizikai, érzelmi, verbális – formáiról, akár kortárs kapcsolatokban, akár felnőtt-gyerek relációkban. Arra is eszközöket és ötleteket kapnak, hogy hogyan lehet pozitív technikákkal az ilyen helyzeteket megoldani. Ezek mellett november huszadikán kékkel szoktunk kivilágítani ikonikus helyszíneket, mint például a Szabadság-szobrot, hogy felhívjuk a figyelmet a gyerekek jogaira. Azért kékkel, mert az UNICEF színe kék. Tehát kutatás, kisokos, online konferencia, videósorozat, HelpApp és fényfestés – ezeket tudjuk tenni idén, hogy tudatosabb hozzáállásra sarkalljunk mindenkit a gyerekjogok terén.

(Kiemelt kép: Szlankó Viola, a UNICEF gyermekjogi munkatársa. Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)