De hogyan ismerhető fel az érzelmileg éretlen szülő? Mit tehetünk, hogy megkíméljük magunkat felnőttkorban a szüleink éretlenségéből adódó fájdalomtól és frusztrációtól? Hogyan kerülhetjük el, hogy ne tekintsük alapnak az érzelmi elhanyagoltságot felnőtt, érett kapcsolatainkban, és miről ismerhető fel egy érzelmileg érett személyiség?
Lehet bennünk egyfajta alap tanácstalanság vagy ellenállás, ha szüleinket objektíven próbáljuk megítélni és nem úgy, mint akik funkciójukból adódóan érettebbnek számítanak nálunk. Részben ez az alaphelyzet teszi lehetővé, hogy ne is kérdőjelezzük meg a köztünk fennálló viszonyt, és azt minden nehézségével együtt megpróbáljuk elfogadni, netán magunkban keresni a hibát és soha fel nem adni az önmagunk megjavítására tett kísérletet. Mindenki életében eljöhet azonban az a pont, akár későbbi magánéleti krízis esetén, amikor mérlegre kell tennie, milyen fájdalmat okoztak neki a szülei, illetve az is, hogy érzelmileg leváljon az érzelmileg éretlen családtagjairól. Ez egészséges távolságtartást és objektív megfigyelést jelent, nem feltétlenül a kapcsolat teljes felszámolását – utóbbit is meg lehet lépni persze, ha hatásuk túlzott mértékben befolyásolja mentális vagy fizikai egészségünket. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, hogy miről ismerhetjük fel az érzelmileg éretlen szülőt és miért fontos – még ha nagyon-nagyon fájdalmas is – annak felismerése, ha érintettek vagyunk.
Láthatatlanság, magány és tátongó űr
Az érzelmi magányosság sokkal nehezebben megfogható tapasztalat, mint bármilyen más bántalmazásból eredő tünet.
Az érzés, hogy mások számára láthatatlanok vagyunk, felemészt, főleg, ha az illető felelőssége és szerepe szerint hivatott lenne rólunk gondoskodni.
Az érzelmileg éretlen szülők sokszor más szempontból jól és társadalmilag nagyon is elfogadható módon gondoskodnak a gyermekeikről, azok nem szenvednek hiányt fizikai biztonság, táplálkozás és testi egészség terén, azonban ha nem kapnak szüleiktől kielégítő érzelmi reakciókat, akkor tátongó űr veszi át az érzelmi biztonság helyét. Ez Lindsay C. Gibson, az Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei című kötet szerzője szerint kétféle megküzdési stratégiát vált ki az érintett gyerekekből: egyfelől valódi énjük helyett felvesznek egy szerep-ént, amelyben megpróbálják eljátszani azt a szerepet, ami feltételezésük szerint kiválthatja a szülő elismerését és figyelmét. A másik túlélést segítő eszköze ezeknek a gyerekeknek egy olyan gyógyító fantázia felépítése, amelyik lehetővé teszi, hogy kibírják a jelen szenvedéseit – ugyanakkor vakká is teszi őket felnőtt párkapcsolataik valódi problémáira. Ezek a fantáziák arról szólnak, hogyan fognak kielégítetlen érzelmi szükségleteik a jövőben kielégülni. Az ilyen gyerekek felnőtt korba lépve arra számítanak, hogy felnőtt kapcsolataik ezeknek a gyógyító fantáziáknak a beteljesülését hozzák majd magukkal. Jön a herceg fehér lovon, aki igazán szereti és megbecsüli őket vagy a megmentő jó tündér. Érzelmi magányukat enyhíti majd egy partner vagy egy barát, aki mindig az igényeiket nézi vagy akire mindig számíthatnak. Valaki, aki látja majd őket. Ezek a gyógyító fantáziák azonban, mivel elrugaszkodnak a valóságtól, sok későbbi sérülést okozhatnak és akár önsorsrontóak is lehetnek.
Innen ismerheted fel az érzelmileg éretlen szülőt
Szintén Lindsay C. Gibson írja le nagyon pontosan, miről ismerhető fel az érzelmileg éretlen szülő. Kijelentéseinek és felsorolásának köszönhetően az érintetteknek mellbevágó élményekben lehet részük. Ezek szerint az érzelmileg éretlen szülőkre merev és szűkre szabott, fekete-fehér világlátás és gondolkodásmód jellemző, és alacsony stressztűrő képesség. Érzéseik irányítják a viselkedéseiket – nincs az a helyzet, ami nem arról szólna, ők hogyan érzik benne magukat. Ebből az is következik, hogy képtelenek az objektivitásra, és a gondolataik szinte kizárólag saját maguk körül forognak. Kevéssé tisztelik a különbözőséget, képtelenek az empátiára, következetlenek és kiszámíthatatlanok, önreflexió helyett önimádat csapdájába esnek, és akkor vannak elemükben, ha övék a porond. Mindemellett rettegnek a valódi, mély érzelmektől, ezért körülöttük a személyiségüket védő falak magasodnak, ez hajlamosítja őket a szerepjátszásra.
Képtelenek az intimitásra, helyette érzelmi összeolvadást, sokszor egészségtelen szimbiózist alakítanak ki gyerekeikkel, akikben így nem alakul ki tudás arról, hogy milyen az egészséges, nem határsértő érzelmi közelség és biztonság.
Sokszor ünneprontók és felszínes, de intenzív érzelmeket mutatnak ki. Pótcsaládtagokat gyűjtenek maguk köré, ha úgy érzik, hogy saját családjuk már nem vevő az általuk folytatott érzelmi manipulációra. Ezt a pótcsaládtag funkciót betöltheti valamely ideológiai közösség is, de hasonlóan éretlen személyiségek előtérbe helyezése is a családi viszonyok és igények helyett. Időérzékük katasztrofális, egyúttal az érzelmi manipuláció eszköze is számukra: náluk a jelen pillanat a végtelenbe nyúlik, képtelenek összerakni múltbeli ígéreteiket a jelenbeli következményekkel, hiszen felvillanásszerűen észlelik az időt, számukra a múlt lezárult és semmi köze a jelenhez.
A felsoroltak miatt a megsértett fél fájdalmát nem képesek a helyén kezelni, sokszor úgy látják, hogy a megbántott családtag voltaképp az egyetlen akadálya annak, hogy az élet végre visszatérjen a megszokott, régi kerékvágásba.
Az érett személyiség ezzel szemben képes a jelen helyzetet az előzmények ismeretében mérlegre tenni, levonni a megfelelő tanulságokat és azokat a jövőben kamatoztatni.
Mit tehetünk, ha felismertük, hogy érzelmileg éretlen szüleink vannak?
A legfontosabb, hogy amint lehet, lépjünk ki ebből az érzelmileg megterhelő és fenntarthatatlan kapcsolatból. Ez természetesen mindenkinek nehéz. Szüleink feltétlen tiszteletére és szeretetére vagyunk programozva, hiszen gyermekkorunkban ez nem csak érzelmi szükséglet, de túlélésünk záloga is. Akkor is kötődnünk kell hozzájuk, ha a másik fél kötődési mintája nem egészséges. Előbb-utóbb azonban elérkezik az életünkben az összeomlás vagy a megvilágosodás pillanata – akár egy felnőttkori párkapcsolati krízis során – amikor ráébredünk, mit műveltek velünk a szüleink, és képesek vagyunk haragot és dühöt érezni. Ez a szerző szerint először ijesztő lehet, azonban a gyógyulásunk első jele is.
Dühünk a jele annak, hogy a későbbiekben végre képesek legyünk saját magunkkal együttérezni, saját érzelmi igényeinket kifejezni, nem engedni és nem természetesnek venni, hogy mások bántanak, kihasználnak, elhanyagolnak vagy nem értenek meg bennünket.
Fontos azonban azt is tudnunk, hogy az érzelmileg éretlen szülő jóval kevésbé rugalmas személyiség, mint amilyenek mi vagyunk felnőttkorunk és erőnk teljében. Valószínűleg teljes egészében sosem fogjuk tudni helyretenni a kapcsolatunkat velük, viszont saját érzelmi biztonságunk érdekében megtehetünk néhány lépést. A szüleinket nem fogjuk tudni átformálni, de magunkat még megmenthetjük. Érzelmi szabadságunk visszanyeréséhez a nulladik lépés annak felismerése, hogy a szüleink érzelmileg éretlenek voltak-e vagy sem. A következő, hogy érzelmileg távolságtartó állapotban figyeljük meg a körülöttünk lévők viselkedését és így közelítsünk szüleinkhez is.
Ez a megfigyelői szerep lehetővé teszi számunkra, hogy kilépjünk méltatlan helyzetekből és ne essünk bele érzelmileg éretlen családtagjaink újra és újra felállított csapdájába, akik folyamatosan saját drámájukat játsszák újra a családi élet színpadán.
Reagáljunk nyugodt, gondolkodó perspektívából és ne érzelemből – ez persze nehéz, de mint a fizikai erőnlét, edzéssel, gyakorlással ez a képességünk is kialakulhat. A szerző másik jó tanácsa, hogy amennyiben ezt a műveletet sikeresen végre tudtuk hajtani, képesek lehetünk a kapcsolódás nélküli kapcsolattartásra is. Ha ugyanis érzelmileg nem tudnak már a szokásos játszmákba bevonni, kommunikálhatunk a szüleinkkel anélkül, hogy fájdalmat okozzon a másik hozzáállása. Sokszor ezek a megoldások, határszabások adnak lehetőséget arra is, hogy az érzelmileg éretlen fél magára reflektáljon, ez azonban csak a nagyon szerencsés esetekben alakul így.
Ahhoz, hogy hosszútávon fenn tudjuk tartani a szüleinkkel a kapcsolatot kapcsolódás és érzelmi sérülés nélkül, három stratégiát követhetünk Lindsay C. Gibson szerint. Elmondhatjuk a a másiknak higgadtan és őszintén azt, amit a tudtára szeretnénk adni, de engedjük el azt az illúziót, hogy befolyásolhatjuk ennek a beszélgetésnek a végkimenetelét.
Az a lényeges, hogy mi magunk megéljük, milyen tisztán, nyíltan, őszintén, világosan kommunikálni az érzéseinket függetlenül attól, hogy erre a másik hogyan reagál.
Csak az számít, hogy higgadtan ki tudjuk fejezni az érzelmeinket és gondolatainkat. Másik stratégia, hogy olyan célt tűzzünk ki a szüleinkkel kapcsolatos viszonyban, ami elérhető. Ha az a célunk, hogy empatikusabbak legyenek, azt jobb, ha máris elengedjük. De kitűzhetünk olyan célt például, hogy „fogadják el, ha idén nem együtt karácsonyozunk”. „Nem szeretném, hogy kulcsuk legyen a lakásomhoz.” „Megkérem apámat, hogy normális hangnemben beszéljen a gyerekemmel.” A hangsúly legyen a végkimenetelen, hogy a számunkra kitűzött célt elérjük, és ne a kapcsolat megjavításán. Semmiképp ne engedjük, hogy a kérdés érzelmi síkra terelődjön. A harmadik stratégia pedig az, hogy a tárgyias megfigyelő pozíciójából következő, bevonódás nélküli kommunikációra törekedjünk.
Van esélyünk érzelmileg érett, teljes felnőttkori kapcsolatra?
Ha idáig eljutottunk ebben a cikk vagy a hivatkozott kötet olvasásában, bizonyára érintettek vagyunk a kérdésben, és talán most úgy érezzük, hogy semmi esélyünk, hogy valaha őszinte, érett, megértő és kiegyensúlyozott kapcsolatban legyen részünk. Szerencsére a szerző készített számunkra egy használható listát azzal kapcsolatban is, hogy hogyan tudjuk felismerni az érzelmileg érett személyiségeket, elkerülve, hogy gyermekkorunk érzelmi csapdáiba felnőtt fejjel újra és újra belesétáljunk.
Eszerint az érzelmileg érett személyiségek realisztikusak, következetesek és megbízhatóak, a valósággal, mint hozott anyaggal dolgoznak, nem pedig letagadni vagy manipulálni szeretnék azt. Tudnak egyszerre érezni és gondolkodni, nem vesznek mindent a lelkükre. Tisztelik a határainkat, nem csak kapnak, de képesek adni is. Rugalmasak, kiegyensúlyozottak és kompromisszumkészek, őszinték és nem megingathatatlanok: képesek saját hibáikra reflektálni és elfogadják, ha a másik másképp tesz vagy gondol valamit. Tudnak bocsánatot kérni, mivel tisztában vannak azzal, hogy a tetteiknek következménye van, és az egyensúlyi helyzet helyreállítását nem tőlünk várják el, hanem azt is felmérik, ők mit tehetnének azért, hogy jóvátegyék a mulasztásukat. Ilyen emberekre azonban akkor találunk rá jó eséllyel, ha számot tudunk vetni gyerekkori sérüléseinkkel, és határt tudunk szabni a bennünket érzelmileg kihasználó embereknek.
(Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu)
