„Haragszol? Nyugodj meg, engedd el, bocsáss meg. És ne húzd sokáig.” Ismerős? Körülbelül erre számíthat az, aki valamiért haragszik. Pedig, ahogy annyi emberi tulajdonságunk és reakciónk, a harag is megjelenhet kifejezetten összetett csomagban: szeretet, szomorúság, lelkiismeret-furdalás gomolyoghat mellette.
Az ilyen kusza, gyakran ellentmondásos érzelmektől terhelt helyzetekben pedig rosszabbat valójában nem is nagyon lehet tenni annál, mintha valakit arra kényszerítünk, hogy gyorsan lépjen túl a haragján.
Illetve de, ha még hergeljük is, vagy bosszúállásra, tettlegességre biztatjuk – ám ebben a cikkben most nem erről lesz szó. Hanem arról, hogy a haragnak bizony megvan a maga ideje, amit meg kell adnunk neki. És hogy bármilyen meglepő, a harag akár gyógyíthat is.
Természetesen beleragadni a harag állapotába egyáltalán nem tesz jót. De ki mondja meg, hogy hol a határ? Frankó Betta tanácsadó szakpszichológussal beszélgettem a harag természetéről, hogy hol a helye és ideje az életünkben. Miért olyan fájdalmasan nehéz haragudni a szüleinkre? És mit jelent a valódi érettség, ha haragszunk. Végül arról is esett szó, miért szerencsétlen tévhit, hogy a megbocsátást sokan a szeretettel azonosítják, sőt a felejtést is hozzá kötik. Ahhoz viszont, hogy megértsük, miről szól a megbocsátás, lássuk előbb, miért olyan nehéz jól kezelni a haragot, és miért utasítja el ezt az érzést ennyire a társadalom.
Olyat várunk el a gyerektől, ami nekünk sem megy
A harag az alapérzelmeink egyike. Az öröm, a bánat, a meglepetés, a félelem és az undor mellett a harag is egy olyan érzelem, amit a Földön bárhol élő emberen felismerünk. Az evolúciós haszna pedig az, hogy ha valamilyen sérelem ért bennünket, megakadályoztak valamiben, esetleg elvettek tőlünk valamit, akkor felkészít a harcra. De mit tegyen a haragos ember a 21. századi Európában, ahol hiába az evolúciós ösztönválasz, a társadalom (egyre inkább) elítéli az agressziót? Sőt, ahol az agresszió ennyire szorosan összekapcsolódott a fejekben a haraggal. Ebben a helyzetben, aki nem akar erőszakosan viselkedni (kiabálni, törni-zúzni, magát vagy a másokat bántani), amikor haragszik, az leginkább – elfojt. Pedig lenne egy harmadik lehetőség is.
„Gyerekkorunktól arra nevelnek, hogy a harag rossz dolog. Pedig a probléma az, hogy bár a legtöbb felnőtt nem tudja kezelni a haragját, mégis azt várja el a gyerektől, hogy ha haragszik, tökéletesen viselkedjen. Tehát ne hisztizzen, hanem fojtsa el.
Ezzel az a gond, hogy minél inkább elfojtják egy gyerekben a harag egészséges megélését, annál nagyobb hátrányból fog indulni, amikor felnőtt lesz.
Például az önérdek-érvényesítés is nehezebben megy majd neki” – magyarázza Frankó Betta.
És hogyan lehet jól kezelni a haragot?
Frankó szerint csupán azért, mert haragszunk, nem kell agresszívnak lennünk. Igen, az agresszió segít levezetni a haragot, de ez egy nagyon ösztönös és éretlen megküzdési mód. Egy gyereket megtaníthatunk arra, hogy bizonyos kereteken belül használja az agressziót, például ha dühös, bokszoljon a párnába, ne másoknak vagy magának ártson. Felnőttként viszont képesnek kell lennünk a haragunkat irányítani. Például, hogy higgadtan közöljük a másik emberrel, hogy most nagyon haragszunk rá, és ez nem csap át veszekedésbe, kiabálásba, pláne tettlegességbe. Frankó szerint ezt akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük és elfogadjuk, hogy a haragunk létezik és az egy jogos érzés. Ez az első lépés az érett viselkedés felé.
Mit jelent valójában az érettség? És hogyan lehet éretten haragudni?
Az érettség egyik előfeltétele, hogy képesek vagyunk a tetteink következményét felmérni. Például, hogy ha indulatból veszekedni kezdünk, az igazából egyikünknek sem lesz jó. De mi az, ami ezen túl valójában számít?
„Éretlenség alatt elsősorban az önismeret hiányát értem: ha még azt sem tudom felmérni, mitől lettem dühös.
Ha ismerem, honnan fakad a haragom, sokkal tudatosabban jelen tudok lenni a pillanatban, és nem hagyom, hogy eluralkodjanak felettem az impulzív, ösztönös reakciók”
– mondja a pszichológus.
Vegyünk egy példát. Judittal és Mónival ugyanaz történik: hazaérnek a munkából, és azt látják, hogy a párjuk széthagyta a ruháit a földön. Ez Juditban nem vált ki haragot, Móni viszont szinte felrobban. Miért? A széthagyott ruhákat Móni a felszínen értelmezheti úgy, hogy a párja megint nem veszi figyelembe, nem törődik a kérésével, nem is szereti-tiszteli igazán, hiszen, ha szeretné, jobban vigyázna a dolgaira…
Móni haragja mélyén viszont húzódhat például egy olyan félelem, hogy gyerekként azt látta, hogy az anyja éjjel-nappal takarított az apja után. Ezért Móni elemien fél attól, hogy élete végéig benne ragad a cseléd szerepben, és ez a félelem váltja ki a kétségbeesett haragot. Tehát valójában nem a konkrét helyzet a harag forrása, hanem az, hogy a széthagyott ruhák látványa megérintett valamit Móni pszichéjében, amire érzékenyen reagált.
A valódi érettség felé vezető úton az érzékenységeink feltárása egy nagyon fontos stáció, de nem a munka vége.
„A felismerés után jön az a lépcsőfok, hogy felelősséget vállalunk saját magunkért.
Tudom, mi az érzékeny pontom, ezzel nekem most dolgom van: újra kell írnom egy mintát, ha azt szeretném, hogy a saját magammal való kapcsolatom rendben legyen, és ne billenjek ki ilyen könnyen” – mondja Frankó. Az útnak ezt a részét nehéz egyedül végigjárni, itt segíthet egy jó szakember. A cél, hogy saját magunkkal, a helyzettel és a másik emberrel kapcsolatban megszülessen egy olyan elfogadás, ami nem egyenlő az apatikus beletörődéssel.
Mikor segítheti a harag a gyógyulásunkat?
„Minél több érzelem van jelen egy kapcsolatban, annál nehezebben tudjuk magunknak megengedni a haragot. Ha valakivel nincsen különösebb szeretetkapcsolatunk, és elkövet ellenünk valamit, akkor a haragunk viszonylag tiszta érzelem. Haragszom rá, és ennyi. De ha már ott van a szeretet, mint például a szülőknél, akkor érezhetjük igazán nehéznek ezt a haragot. Mert megjelenik a lelkiismeret-furdalás, ami a lojalitáskonfliktusból fakad” – magyarázza Frankó. Gyakori felállás az is, hogy a családon belül van egyetlen személy, akinek szabad haragudnia, ő kifejezheti a haragját, de a többi családtagnak ezt nem lehet – nekik az a „feladatuk”, hogy háttérbe húzódjanak a veszekedős, kiabálós mellett.
A családi példa azért is látványos, mert jól megmutatja, mikor tud segíteni a harag. Ha a családban el kellett fojtanunk a haragunkat, akkor a harag megélése gyógyíthat.
Megengedhetjük magunknak a haragot úgy, hogy tudatosítjuk, hogy ettől függetlenül nagyon szeretjük a szüleinket, és tudjuk, hogy mennyi jót is kaptunk tőlük.
Ilyenkor a párhuzamos érzelmek szétszálazása, tudatosítása és a jogosságuk elismerése történik – azaz szaknyelven integráljuk a pszichés megéléseinket.
„Ha megengedem magamnak a haragot, az nem azt jelenti, hogy a haragomat rázúdítom a többi emberre, hanem hogy a magam számára megélem. A gyógyulás jele, hogy amikor legközelebb találkozom például a szüleimmel vagy másokkal, akkor nem idegesítenek fel annyira. Vagy egyáltalán nem. Sokkal inkább rájuk tudom hagyni, hogy ők hogy gondolkodnak, hogy cselekszenek, hogy azok az ő gondolataik – és nem akarom megváltoztatni őket.”
Amikor mérgez a harag
A mérgező harag folyamatos ingerlékenységgel, frusztráltsággal jár. Amikor a másik ember meg sem szólalt, de már szinte felrobbanunk tőle. Erre gyanakodhatunk, ha tetten érjük magunkat, hogy újra meg újra arról a bizonyos helyzetről vagy illetőről beszélünk. Ez már túlmutat az egészséges ventilálás mértékén, mert tényleg állandó: erről beszélünk a párunknak, a barátunknak, a zöldségesnek, a kollégának és mindenkinek újra meg újra. A haragunkat akár évekig, évtizedekig cipelhetjük magunkkal, és vannak olyanok, akik szinte ápolgatják, dagasztják is a sérelmeiket. Ők a múltban élnek. Azt ismerik, ezért biztonságos a számukra.
Csakhogy mivel el sem tudják képzelni, hogy milyen lenne a haragjuk nélkül élni, annak elengedése szorongást vált ki belőlük, így még jobban ragaszkodnak az ismerőshöz.
„Amikor beleragadunk a haragba, általában arról van szó, hogy valamilyen veszteség akad el, amit nem tudtunk feldolgozni. Így a harag nagyon sokszor valamilyen másik elakadt gyásznak a jele vagy kísérője. Az elakadó gyásznál pedig elsősorban arról van szó, hogy valaminek a kifejezése ütközik akadályba, valamilyen érzelmi kommunikáció nem tudott beteljesülni. Ezért is olyan hasznos, ha mi, akár csak a magunk számára megfogalmazzuk azt, hogy mit érzünk pontosan.”
A gyógyulás ilyenkor egy felfele ívelő spirálra hasonlít. Újra meg újra szembesülünk a minket ingerlő eseményekkel, de ezek egyre kevésbé billentenek ki. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy kijöttünk a gödörből.
Kiszabadulni a múlt ketrecéből: tények és tévhitek a megbocsátásról
„Az elengedés a megbocsátást is jelenti. A megbocsátás pedig azt, hogy kiszabadítom magam a múlt ketrecéből. Amikor valaki megbocsát, akkor elfogadja, hogy nem tudja megváltoztatni a múltat, és visszatér a jelenbe.”
Valójában ezért mondják a szakemberek, hogy a közvélekedéssel ellentétben, a megbocsátáshoz nincs szükség jóvátételre, bocsánatkérésre a másik fél részéről, hiszen ez a folyamat egyedül bennünk zajlik le. Annak a folyamata, hogy az érzéseinket feltérképezzük, elismerjük, megengedjük magunknak és elengedjük. Azaz voltaképp a végére fokozatosan „elengedődnek”. Ahogy korábban szó volt róla, ha ezt az utat végigjárjuk, egyszer csak azt érezzük, hogy a korábbi harag és fájdalmak már nem gyötörnek.
„Az is tévedés, ha a megbocsátást összekötjük a fejünkben a szeretettel. Hogy a megbocsátás szeretetet jelent, és utána szeretnünk kell a másikat. De nem. A megbocsátás nem a szeretetből fakad, hanem annak a felismeréséből, hogy fel akarom magam szabadítani valami alól. Ha belegondolunk, minél nagyobb fájdalmat okozott nekünk valaki, annál irreálisabb elvárás magunkkal szemben az, hogy pozitív érzésekkel viseltessünk iránta. Ugyanígy, a megbocsátás nem is a múltbeli dolgok elfelejtését jelenti. Nem lenne jó, ha elfelejtenénk ezeket, mert akkor megismételnénk a hibáinkat.”
(Kiemelt kép: Getty Images)
