Zegzugos, örökzöld kertben keressük a bejáratot vendéglátóink házrészéhez. Majd az ódon villaépület padlásterébe lépcsőzünk fel, ahova belépve, ránk köszön a Duna. Cakó Ferenc egykori dolgozószobájában, lánya, Kinga és fia, Dániel gyerekkorának helyszínén kezdünk beszélgetni a többgenerációs művész életről, a Szent György-hegyi szőlőről és a homok átalakulásairól.
A város fölött lebegő, ferde falú tér, ahova meredek lépcső vezet, és ahol régen az édesapa, Ferenc dolgozott, ma a fi a birodalma. Bármerre nézünk, szobrokon, festményeken, grafikákon akad meg a szemünk, de nincs idő befogadni egyiket sem, mert egy pillantással később ott a következő, és már az kelti fel a kíváncsiságunkat.
Egy
Cakó Ferenc grafikus, animációsfilm-rendező, festőművész. Egyebek között Nógrádi Gábor és Csukás István könyveinek illusztrátora, de ő keltette életre a két gyurmafigurát, Sebaj Tóbiást és Zénót is. És ő találta ki az élő homokanimációt, amivel 1996 óta lép fel óriási sikerrel hazai és nemzetközi közönség előtt. Az alkotás folyamatába később a lenti műteremben lévő, homokkal borított üvegasztalon mi is beleshetünk, de még maradjunk a padláson.
– A művészek általában óvják a gyerekeiket attól, hogy ők is művészpályára lépjenek, a Cakó családban ezt nem igazán sikerült kivitelezni?
Ferenc: Hát, én aztán óvhattam őket! (Összenevetnek.) Ez valóban rizikós történet, de szerencsére ők sikeres művészutakat láttak maguk előtt. Én tizenkét éves koromtól bejártam a Pannónia Filmstúdió bábműtermébe, mert érdekelt, mi zajlik ott, de amikor elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát (akkor még így hívták), választanom kellett, hogy grafikus leszek, vagy beleállok az animációsfilm-készítésbe, ami mégiscsak ipari tempót jelentett. Ugyan a fesztiválfilmekben megvalósíthattam az álmaimat, de nem azokból fizettük a csekkeket. Dicsőséget hoztak, és kijuthattam velük Nyugatra a hetvenes években, ami nagy szó volt, de a megélhetést a mechanikus munka jelentette, amikor egy egyperces animáció még három-négy hét alatt készült el.
Kinga: De egyébként óvtak minket a szüleink. Nekem meg is mondták, hogy lehetek divattervező, de az nem életbiztosítás, úgyhogy előbb legyen a kezemben egy „rendes” diploma. Miután elvégeztem egy üzleti főiskolát, repülhettem tovább, és végül is vállalkozóként hasznát veszem az ott tanultaknak. Az már más kérdés, hogy bár tizennégy éves korom óta tudtam, hogy divattervező szeretnék lenni, nagyon sokáig nem éreztem magamban elég bátorságot ahhoz, hogy kiálljak a világ elé a saját kollekciómmal.
Ferenc: Pedig mindkettőjükön kiskoruktól kezdve látszott, hogy mit szeretnének csinálni: Kinga egyfolytában divatrajzokat készített, Dani tízéves korától ontotta a szobrokat.
– Dani, neked már nem is kellett „normális” szakmát tanulnod?
Dani: Nem, Kinga kitaposta az utat előttem. Nekem a kisképző jelentette a középiskolát, aztán pedig a Képzőművészeti Egyetemen végeztem – ugyanazokat a termeket végigjárva, mint apukám, csak húsz évvel később. Miután ő sokat dolgozott itthon is, rajzolt, vagy gyurmafigurákat készített, mi mindig körbevettük. Itt volt az asztala, ahol most ülünk, mellé álltunk, és figyeltük. Lenyűgözően gyorsan kerültek ki a keze közül a figurák. A szobrászat pedig úgy jött az életembe, hogy tíz-tizenkét éves lehettem, amikor elmentünk egy olasz körútra, és nagyon sok reneszánsz várost meglátogattunk. Elvarázsoltak a múzeumokban és a tereken látott szobrok. Amikor hazaértünk, kaptam apukámtól egy agyagtömböt, és a kétheti inspiráció hatására elkezdtem szobrászkodni.
Kinga: Hihetetlen mennyiségű szobrot készített ekkor Dani, valami ösztönös tehetség szakadt ki belőle.
Dani: A kisképző után mégis gondolkoztam, hogy az animációt vagy a szobrászatot válasszam-e.
Ferenc: De nem tudtam behúzni az animációba…
Dani: A homokrajzolásba viszont igen! Nagyon megtetszett a lendülete, a szépsége, a homokszemek általi térbelisége, kicsit olyan, mintha domborművet készítenél. Megragadott, ahogy apukám zenére gyakorolt a műteremben – én amikor szobrokat mintázok, szintén zenét hallgatok, mert energiát ad a munkához. Tetszett az is, hogy az előadásokon a közönség azonnali reakciót ad arra, ami elkészül az üvegfelületen, és abban a pillanatban megjelenik – a kamera és a projektor által kivetítve – a többméteres vásznon. Miután apukám megtanította a számait, és azokat már begyakoroltam, elkezdtem gondolkozni, hogyan lehetne ezt továbbfejleszteni. Ekkor jött az ötlet, hogy két szinten is lehetne egyszerre élő képeket létrehozni, és a homok ezáltal kiegészülhetne színekkel.
Kettő
Cakó Dániel Medárd szobrász. Egyetemi évei végén Hidvégi Áron festőművész barátjával megalapították a Quartzboxot, ezzel új szintre emelték a Ferenc által kitalált szabadalmat. Itt már két üveglapon zajlik a munka: alul a festék-, felül a homokanimáció készül élőben. Akárcsak az édesapja, Dani is rengeteget utazott ezzel a produkcióval a járvány előtt, hívták őket Egyiptomba, Nigériába, Szaúd-Arábiába és Európa nagyvárosaiba.
– Az, hogy Dani képzeletét tízévesen megragadták az itáliai szobrok, és el is kezdett szobrászkodni, nem éppen átlagos. Annak köszönhető, hogy erős vizualitásban nőttek fel mindketten?
Ferenc: Az apám Fassel L’ousa Ferenc festőművész volt – egyébként ő is gyönyörű szobrokat készített –, és ahogy nekem előnyöm származott abból, hogy szinte belenőttem a technikai tudásba, az alkotás a mi gyerekeink számára is természetes tevékenységgé vált.
Kinga: Amikor átmentünk a nagypapámékhoz vasárnapi ebédre, mindig kifeszített, üres vásznak vártak minket, amelyekre festhettünk. Nekem a divatrajzok technikáját is ő mutatta meg, az alapokat nem Londonban vagy Firenzében tanultam, hanem a nagypapámnál, akivel suli után minden nap órákon át rajzoltunk. Mesélt a női test arányairól, hogy miként kell ráépíteni a ruhát egy alakra…
Dani: Nagypapa egyébként a legnagyobb kritikusunk is volt, nyíltan megmondta, ha valami nem tetszett neki.
